Vasárnap este van, én meg órák óta ülök a gép előtt, néha cikket olvasok, néha írok ide is, közben előkerül a napok óta kacsintgató könyv is, de minduntalan vissza-visszatérek a géphez. Vagy a telefonom kijelzőjéhez. Nem normális dolgokat csinálok, a Facebookot nézegetem. Ki hol jár? Ki melyik bölcs idézetet találta meg mára? Ki hogy érzi magát? Én hogy érzem magam? Szóval lógok egész nap a közösségin, közben meg lelki szemeimmel látom a különféle karikatúrákat, hogy milyen hatással vannak életünkre az okostelefonok, mit okoz kapcsolatainkban a közösségi háló, eszembe jutnak az elszomorító emlékképek – kávézókból, koncertekről, együtt utazó fiatalokról, idősekről stb., ahogy a neten lógva nem kommunikálnak egymással, csak lájkolnak. Meg posztolnak. Meg lájkolnak. De nem beszélgetnek. Nem figyelnek egymásra.
Fotó: pixabay.com
Ahogy én sem. Persze vicces, amikor csajos napot tartunk, és mivel egyikünk nincs fenn semmilyen közösségi hálón, mindentudóan beszámolunk a volt osztálytársak legújabb posztjairól, ahogy az is határozottan kellemes, amikor másokkal sosem látott tájakra utazom (a fotóik által), amikor okosságokat, bölcseleteket vagy nagy igazságokat osztok meg másokkal, amikor reklámozom a saját posztjaimat, amikor én is ott vagyok!
Fotó: pixabay.com
Ott vagyok, ugyanúgy, ahogy Ti is ott vagytok. Zakatoló szívvel lessük minden unalmas és teli percben is azt a fránya Facebookot, hogy le ne maradjunk. Kijelzőkön keresztül nézzük a világot (én 3,5 colon), és még véletlenül sincs esélyünk befogadni, amit a szemünk egyébként látna, mert szűrőkre és beállításokra, szelfibotokra koncentrálunk, ahelyett, hogy magunknak néznénk meg a világot.
Fotó: pixabay.com
Éppen ezért arra jutottam, kísérletbe kezdek. (Nyilván nem én leszek az első, de ez nem szegi kedvem.) Egy hétig nem Facebookozok. Még a telefonomról is leszedem, hogy ne villogjanak az értesítések. Meg a Messengert. Meg az Instagramot. Oké-oké, utóbbit alig használom. (De azért van értelme, mert néha fotósnak képzelem magam!) Nem arra vagyok kíváncsi, miről maradok le (lemaradok?), hanem hogy mit okoz majd bennem, ha megszakítom ezt a kapcsolatot.
Egyetlen (két) kivételt teszek. Van egy aloldal, amit adminisztrátorként kezelek (de ez nem a blog Facebook-oldala). Napi öt percet engedélyezek rá. És igyekszem betartani. Nem elkalandozni. Ezt a posztot azért még megosztom, de aztán ígérem nem csalok, viszont mindenről beszámolok.
A folytatásban:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: