Örvény

Ülök a csendben, valahonnan hátul lüktető dal kúszik a fejembe, talán csak képzelem, hogy a világ akar mondani valamit, vagy a vörösbor, ami ott kavarog komótosan a pohárban, semmi sem biztos, csak az, hogy egyre mélyebben vagyok, lelki mélységekben jutok egyre előrébb, és cseppet sem bánom, kell ez a csend, ez a magány, hogy kicsit elmerüljek a hétköznapok zuhatagában, hogy végre magamra is figyeljek, hogy ne kelljen folyton az órát nézni, a napot lesni, a mozdulatokat és reakciókat figyelni, hogy én legyek. Közben meg itt vagy. Nem mondod a magadét, csak ülsz és figyelsz. És mosoly van az arcodon. Annyi mindent mondanék, de nem jönnek a szavak, újra csak én vagyok és a világom, és hirtelen messzire kerül minden, ami bántott, minden a helyén van, nincs baj, nincs semmi, csak én vagyok meg te vagy. Meg a többiek. Mindenki itt van. Ülünk az asztalnál körben mindannyian, egymás életének részesei, nem is ismeritek egymást, és mintha nem is látnátok. Nem tudom, mit mondhatnék. Talán már nem is akarok mondani semmit. A halk zene szól, aztán megfogod a kezem, és elviszel táncolni, mint valamikor régen. Sok idegen között, fullasztó melegben, párás ködben, rumos teával átfűtött éjszakákon, olyan hangok között, amit még sosem hallottam, és csak távolodnak a többiek, mindenki elfeledett emlék, alkohollal előhívott nosztalgia, lüktető képsorok és néhány szívdobbanás. Képek, egyre csak képek sora érkezik, utak és pillanatok, tájak és emberek, összedőlt és újraépített világok. Nem is vagyunk itt. Valahol, egy másik világban, táncolok, egyedül, csak a rám boruló bársonyos, simogató csendben, nincs már asztal, nincs már semmi, csak a táguló képzelet világa van, meg a képek sora, ami végtelen moziként vár hívogatóan, már csak belépnem kellene és elmerülni, de már jobban benne vagyok, mint szeretnék, kint szeretnék lenni, a világomban. És hirtelen nem tudom, melyik az én világom és hol vagyok én, csak a lüktető gitárt hallom, meg a pergőt, tőled tanultam, mire kell figyelni, a vörösbor meg csak kavarog komótosan körbe, finoman nyaldossa az üvegpoharat, örvényben vagyunk, mindig örvényben, lassan merülünk el, nem fontos, hogy számít-e. Csend van. Én vagyok. Béke van.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!