Túlélés

Nem biztos, hogy értem, miért csináltad. Nem azt, amit tettél, hanem ahogyan. Hogy nem merted vállalni a következményeket. Hogy mindenkit hitegettél. Hogy nem merted vállalni magadat. Hogy ráérősen kivártál. Meddig vártál volna? Amíg neked kényelmes? Amíg egy utolsót is taposhatsz? Vagy örökké vártál volna, ha én nem vagyok bátor? Nem akarok most itt lenni. Nem akarom újra és újra átélni. Nem akarok ugyanoda hazamenni, nem akarom a közös emlékeket nézegetni, nem akarom a sajnálkozó pillantásokat állni, nem akarok a kárörvendőknek igazat adni, nem akarom az egészet, legszívesebben mindent törölnék, de nem tudok, mert nem engeded. Választ akarok. Nem a miértre, a mikorra – ezekre már rég tudom a választ. Akkor tudtam, amikor elkezdődött, hamarabb tudtam mint, te, ugyanolyan bátortalan voltam, ugyanúgy halogattam, ugyanúgy nem mertem vállalni, de aztán kimondtam. Nem értelek. Most ülök a kis mocsárban, feszítenek a béklyók, az, hogy nem kiabálhatom hangosan, miért fáj ez nekem, hogy pont neked nem tudom elmondani, közben taposom az iszapot kézzel-lábbal, csak felállni nem tudok, egyre csak merülök lejjebb. Nem nyújtottál kezet. Nem nyújtasz kezet. Elindultál egy másik világ felé, vidáman és tettre készen, a felelősség súlya nem a te válladat nyomja. Én meg csak járok körbe-körbe az üres lakásban, ahol minden rád emlékeztet, ahonnan hiányoznak az elpakolt ruhák és könyvek, ahol csak emlékek köszönnek vissza – az ablakból, az ajtóból, a falakról, a megsárgult fotókról. És egyre szűkebb minden. A mardosó érzés belülről fakad, hányni szeretnék, ha lenne mit, és addig dörzsölni a bőröm a forró zuhany alatt, amíg le nem mosom az emléked koszát, aztán jéghideg víz alatt állni, amíg teljesen el nem fog a vacogás. Dühös vagyok, és mértéktelenül csalódott. Csak ki kellett volna mondanod. Csak oda kellett volna állnod, és megmondanod. Még csak magyarázat sem kellett volna. De te nem mered vállalni magad. Nem mered vállalni, amit érzel. Kényelmesebb volt magaddal szemben is elbújni az én hátam mögé, rám adni a kötelező terheket. Mert én úgyis elviselem. Mert én úgyis túlélem. És nem fogsz csalódni, túl fogom élni. Akkor is túlélem, amikor minden egyes lépésnél késhegyek szurkálnak, amikor kaján kérdésekre fogcsikorgatva adok majd választ, amikor te leszel megsértődve, mert talán te is hibás lehetsz, amikor eszedbe jut majd, hogy nem így kellett volna. Túl fogom élni, minden egyes nap egyre jobban. Csak érteni nem foglak.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!