Üvegtrónba zárva

Nem vagyok elájulva. Olvastam egy ifjúsági regényt, név szerint az Üvegtrón címűt. Az olvasó klubban ajánlották, én meg éppen olvasási nehézségekkel küzdöttem (értsd nem bírtam eldönteni, milyen irodalomra vágyom), így akadt a kezembe. Aztán nekiálltam, de az első tizenpár fejezet után letettem. Csak kerülgettem. Nem tetszett. Nem tudtam azonosulni a szereplőivel, a gondolataikkal, annak ellenére, hogy egy olyan világban játszódik, ami éppenséggel érdekes is (lehetne). (Tény, hogy végül elolvastam, végtére nem adunk vissza befejezés nélkül kölcsön kötetet.)

Fotó: pixabay.com

Mégsem vagyok elájulva. Lehet az a gond, hogy ennyi idősen nem hatnak meg az ilyen történetek, de tulajdonképpen, azt hiszem nem ez a baj. Az olvasás ugyanis nem korfüggő, egy jó könyv bármikor képes arra, hogy más világba röppentsen, hogy tövig rágjam az ujjam, miközben szorítok a szereplőknek, hogy új utakra vigyen, hogy beszippantson a saját világába. És ilyenkor teljesen mindegy, hogy ifjúsági, vagy felnőtt irodalmat olvasol, ha “jól van megírva”, nem lehet gond.

Itt viszont van gond, dögivel. Adva van egy egy orgyilkos, aki (számomra) egy sosem volt világban küzd, hogy a király bajnoka legyen. Egy olyan világban, ami erősen hajaz a sötét középkorra – helyenként disztópikus vagy modern (magam sem bírom eldönteni) elemekkel. És adva van két fiú, egy herceg és egy testőr, akik vigyázzák a mindennapjait – mert hogy őt választották a feladatra.

Fotó: pixabay.com

Persze annak örülök, hogy a 18 éves női főszereplő végre nem sajnálja magát 568 oldalon keresztül. Meg annak is, hogy az első könyv cselekménye során (igen, ez a szokásos trilógia első kötete) sosem felejti el, honnan is jött, és ki is ő valójában. És összességében annak is örülök, hogy a jó elnyeri (majdnem) végső jutalmát (mondom, ez egy trilógia), de annak már kevésbé, hogy klisékből építkezik. Mintha az író (Sarah J. Maas) az elmúlt évek népszerű ifjúsági regényeiből, azok népszerű jellemzőiből, fordulataiból építkezne, nem feledve azt a tényt, hogy egy történet akkor lehet sikeres, ha a) a szereplők reménytelenül szerelemesek vagy, ha b) a szereplők a klasszikus szerelemnél (értsd két fő) eggyel többen vannak.

Ráadásként a sötét középkori disztópikus (nem tudom, ez valójában disztópikus világ-e) háttér igencsak sok mágiát is rejt (ismerjük ezeket, hogy csak a ma már klasszikusnak számító Harry Potter-sorozatot, vagy a Cassandra Clare által kitalált árnyvadászos-rúnás A végzet ereklyéit említsem. Ezek egyébként szerintem nagyon jók, A végzet ereklyéi is, igaz, csak a 3. kötetig). Szóval van mágia, szép ruhák, harc, meg szerelem. De kiszámítható. A legeslegelejétől. Hiába a krimis csavarás, a felbukkanó, nem kizárólag önzetlenül segítő szellemvilág, a kiválasztottság mítosza, nekem a könyv nem működik. (Na jó, a gonosz megidézése azért nem rossz.)

Fotó: pixabay.com

Nem vagyok elájulva. Mintha az írónő sebtiben jött ötlettől vezérelve dobna be elemeket: amikor nincs szerelem, koncentráljunk a harcra; amikor nincs harc, jöhet a nyomozás; amikor nincs nyomozás, felbukkan a másik fiú. És így tovább. Nem tetszik nekem ez a kötet. Mintha muszájból kellene folytatni. De én a következő kötetért nem fogok jelentkezni.