maszi blogol

Nincs annál szebb, mint amikor egy új ismerkedés, találkozás, weboldal-készítés, blogírás, buszra felszállás, boltba, kávézóba érkezés esetén köszönünk – már akinek volt gyerekszobája, vagy ha az nem is, jóképességű szülője, aki jókor, jó helyen elmagyarázta, hogy illik kinyitni a szánkat (artikulálva), kiadni hangot (szavakká formálva, nem csak hümmögni), és a napszaknak vagy kornak megfelelően odaköszönni. Mondjuk azt: „hello”. Esetleg „jó estét/reggelt/napot”. Valami ilyesmi helyzetben feszengek itt, hangosan gyakorlom, mit is kéne mondanom, csodálom a fejem felett tornyosuló felhőket, az ég színeit, a vidáman kacagó betűsorokat. Rajtam nevetnek. Bizony, megjöttem. Rábeszéltek. Lehetne ez panasz, vagy felhördülés, kínosan kuncogó tiltakozás (szemlesütve persze, hogy azért mit szólnak hozzá), de csak bizsergető érzés van (kislábujjtól szigorúan a fejbúbig). Elmondani, hogy mit gondolok. Azt is szigorúan. És cinikusan. Melankolikusan, és egyre inkább érzelgősen. De azért lesz csöpögésmentes is. Talán. Vasárnap a férfiak borotválkoztak, a nők hajat mostak. Erről fog szólni.