maszi

Nyolcosztályos gimibe járni hosszú, a felvételi nehéz, oda csak jó tanuló diákok kerülnek be – azt hiszem, ez az általános vélekedés a képzéssel kapcsolatban. Lehet fújjogni, ujjal mutogatni vagy éppen vállat vonni, attól függően, hogy az ember hány évfolyamon folytatta a középiskolai tanulmányait, de az biztos, hogy a legmeghatározóbb nyolc évet egy közösségben tölteni, együtt felnőni, egy… Tovább »

Az apákról ritkán esik szó, ha azt elemezzük, kire is hasonlítunk. Legalábbis mi nők hasonlóságokat keresve és azt kimondva, nagyon sokszor inkább csak az anyai példát látjuk magunk előtt, legyen szó jó vagy rossz tulajdonságról. Pedig apa is ott van. Nem csak mint szülő, hanem mint követendő példa, a mintavétel első (második) példája. És nem… Tovább »

Korábban inkább pozitív felhanggal bíró negatív tulajdonságnak, munkahelyen, állásinterjún, általános jellemzésnél pedig jó beugrónak gondoltam, hogy maximalista vagyok. Mert tényleg az vagyok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem annyira pozitív dolog, sőt, ráadásul ahelyett, hogy katalizátorként működne bennem, kiderült, hogy kézenfogta a parázást is. Az egész azzal kezdődött, hogy ügyes gyerek voltam. Jól tanultam,… Tovább »

Újra kopogtatott a Liebster Blog Award nálam. Miles&Mealstől kaptam, és nagyon örülök neki – jó érzés, ha más bloggernek is tetszik, amit írok! 🙂 Mi is pontosan ez a Liebster Blog Award? – Bloggerek adják egymásnak az online világban– A kezdeményezés Németországból indult, innen a neve is, jelentése: kedvenc blog díj– Lánclevelekhez hasonló módon terjed:… Tovább »

Egy szakítás mindig nehéz. Főleg, ha nem klasszikus – nem párkapcsolati. Munkatársi, barátság vége, a közös munka legvége. Nehéz meghozni a döntést. Nem tudom, kinek nehezebb. Annak, aki meghozza, vagy aki tudomásul veszi? Ilyenkor nincs nagyon mit csinálni. Egyik oldalról sem. Talán csendben maradni és békét keresni. Szakítani valakivel, akivel évekig együtt dolgoztál, sokkal rosszabb,… Tovább »

13 százalékon áll a telefonom töltöttsége. Ugyanazon a 13 százalékon, ahol én is vonszolom magam ilyenkor csütörtök éjjel, amikor már nagyon fogy a lendület, amikor már nincs erő, amikor nem érdekel, hogy kint a bejáratnál órák óta ég a villany, amikor dübörög a háttérben a Radiohead, amikor csendes estén, magányszőtte csendben csak a kijelző világít…. Tovább »

Vasárnap este van, csendes a belváros, lassú haldoklásban a Fő tér, szomorú, üresen tátongó teraszok, pedig dühöng a kánikula, idén talán még nem is volt ennyire jó az idő. Jólesik a talpamnak a térkő forrósága, sugározza a szinte augusztusi hétvége melegét. Hárman vagyunk, lassan ballagunk befelé szimpatikus kávézót, sörözőt keresve, de nem egyszerű. Vannak rutinos… Tovább »

Vihogunk. Mint a 16 éves kamaszok a ház előtt rajtakapás előtt, bringákat a bokornak támasztva, csak vihogunk. Egy házban lakunk a barátainkkal, talán egy kicsit féltünk is tőle az elején, hogy jószomszédi iszony vagy viszony lesz, de most, amikor vihogunk egy hosszú hét után, nincsenek kérdések. Támasztjuk a falat és egymást. Hosszú hét volt, stresszes,… Tovább »

Ki kell-e mondani? Szükségünk van rá, hogy elhangozzon az a bizonyos szó, szeretlek. Hogy hozzám tartozol. Hogy az enyém vagy. Utóbbit jóérzésű ember nem nagyon akarja, bármennyire is szimpatikus a rövidke mondat. Valakié lenni utoljára Charlie-nál működött (emlékszem, amikor óriási sláger volt a dal, valamikor a kilencvenes évek közepén, jóapám bőgetve hallgatta – meg a… Tovább »

Van abban valami furcsa elfogódottság, amikor az ember kikíséri a másikat az állomásra, a buszpályaudvarra, a repülőtérre, csomagot cipel, jó utat kíván, papírokat ellenőriztet. Ma reggel, amikor két ütemben sikerült a családomat elfuvarozni az indulási pontra, kaján örömet éreztem a vasútállomás környékén ébredező taxisok legnagyobb bosszúságára (no lám, nekem hajnalban már két köröm is volt),… Tovább »