Mindannyian éreztünk már olyat egy-egy megfáradt estén, hogy jó lenne, ha a vendégeink önszántukból távoznának és nem nekünk kellene őket hazaküldeni. Mert az ember (lánya) sem sértődést nem akar, sem a rossz vendéglátó színében feltűnni. Vannak mégis nehéz helyzetek, amikor muszáj a másik tudtára adni, eljött a távozás ideje. De hogy csináljuk? Vicces és kevésbé… Tovább »
Így küldd haza a vendégeidet!
Mindannyian éreztünk már olyat egy-egy megfáradt estén, hogy jó lenne, ha a vendégeink önszántukból távoznának és nem nekünk kellene őket hazaküldeni. Mert az ember (lánya) sem sértődést nem akar, sem a rossz vendéglátó színében feltűnni. Vannak mégis nehéz helyzetek, amikor muszáj a másik tudtára adni, eljött a távozás ideje. De hogy csináljuk? Vicces és kevésbé… Tovább »
Egy szakítás mindig nehéz. Főleg, ha nem klasszikus – nem párkapcsolati. Munkatársi, barátság vége, a közös munka legvége. Nehéz meghozni a döntést. Nem tudom, kinek nehezebb. Annak, aki meghozza, vagy aki tudomásul veszi? Ilyenkor nincs nagyon mit csinálni. Egyik oldalról sem. Talán csendben maradni és békét keresni. Szakítani valakivel, akivel évekig együtt dolgoztál, sokkal rosszabb,… 
Nem túl szép dolog egymást alázni egy kapcsolat végén a Facebookon, pláne a befejezés után, de az sem a legjobb dolog, ha az ember már a legeslegelején összevissza posztol képeket, szerelmes üzeneteket, hogy a világ tudtára adja, nincs egyedül. Én személy szerint rosszul vagyok az adott kérdéstől, a közösségin – azt gondolom – mindenkinek saját… 
Nem biztos, hogy értem, miért csináltad. Nem azt, amit tettél, hanem ahogyan. Hogy nem merted vállalni a következményeket. Hogy mindenkit hitegettél. Hogy nem merted vállalni magadat. Hogy ráérősen kivártál. Meddig vártál volna? Amíg neked kényelmes? Amíg egy utolsót is taposhatsz? Vagy örökké vártál volna, ha én nem vagyok bátor? Nem akarok most itt lenni. Nem… 
Nem tudok szabadulni tőled. Nem tudok szabadulni a múlttól, az emlékektől, az érzésektől, csak rágódok-rágódok a kimondatlan szavakon, újra és újra összerakom a mondatokat, eljátszom a gondolattal, hogy ha legközelebb találkozunk, majd jól beolvasok neked, aztán ez a késztetés elmúlik, nem akarok beszélni se veled, nem akarom feleslegesen jártatni a számat, ha már úgyis elmúlt… 
400 kilométert vezetek, hogy utolérjelek, pedig nem tudom ott vagy-e pontosan. Valamikor ott voltál, nekem meg csak halvány sejtésem van, merre is jársz mostanában. Megérkezem, úgy megyek be abba a házba, mintha mindig ide jöttem volna haza, magabiztosan lépek a kis lakásba, ott ülsz a szobában, az arcodon széles mosoly, mintha tudtad volna. Elkezd forrni… 