maszi

13 százalékon áll a telefonom töltöttsége. Ugyanazon a 13 százalékon, ahol én is vonszolom magam ilyenkor csütörtök éjjel, amikor már nagyon fogy a lendület, amikor már nincs erő, amikor nem érdekel, hogy kint a bejáratnál órák óta ég a villany, amikor dübörög a háttérben a Radiohead, amikor csendes estén, magányszőtte csendben csak a kijelző világít…. Tovább »

Ki kell-e mondani? Szükségünk van rá, hogy elhangozzon az a bizonyos szó, szeretlek. Hogy hozzám tartozol. Hogy az enyém vagy. Utóbbit jóérzésű ember nem nagyon akarja, bármennyire is szimpatikus a rövidke mondat. Valakié lenni utoljára Charlie-nál működött (emlékszem, amikor óriási sláger volt a dal, valamikor a kilencvenes évek közepén, jóapám bőgetve hallgatta – meg a… Tovább »

Van abban valami furcsa elfogódottság, amikor az ember kikíséri a másikat az állomásra, a buszpályaudvarra, a repülőtérre, csomagot cipel, jó utat kíván, papírokat ellenőriztet. Ma reggel, amikor két ütemben sikerült a családomat elfuvarozni az indulási pontra, kaján örömet éreztem a vasútállomás környékén ébredező taxisok legnagyobb bosszúságára (no lám, nekem hajnalban már két köröm is volt),… Tovább »

Mindenki terhes. Amióta az első gyerekes bejegyzés megszületett, nemcsak a kérdésekre adott válaszok szaporodtak meg, hanem a környezetemben kisebb-nagyobb pocakkal szaladgáló nők is. Mindenki állapotos. (Jobban szeretem ezt a szót, és ezt nem csak a magyartanár mondja belőlem, hanem mert azt gondolom, a várakozással teli 9 hónap állapot, és nem teher – ennyit a szemantikáról.)… Tovább »

Gyöngyvirágot veszek az anyukámnak. Ez nagy dolog tőlem, a virágismeretem a lelkiismeretesen látogatott biológia órák és a nagypapa kertjében eltöltött gyermekkor ellenére is finoman szólva hiányos. De anyának gyöngyvirágot veszek. Nem ez a kedvence. De a nagypapa ezt szokta venni a nagymamának, aztán, miután már a nagypapa nem tudott többet venni, anya is – anyák… Tovább »

Delírium. Elsőre főként egy brüsszeli kocsma jut eszembe (jó kis hely, igazán hangulatos, több tucat remek belga sörrel), másodszor pedig maga a szó jelentése, mint önkívület, tudatzavar, de biztos nem a szerelem. Elsőre nem. Másodszor sem. Nem gondolom, hogy a szerelem tudatzavar, de lehet már nem gondolom, férjes asszonyként (hú, micsoda nagy szavak) bizony nem… Tovább »

Beszélnünk kell Kevinről. Igencsak találó cím egy nem mindennapi történethez. Adott egy család: két gyerek (az egyikük Kevin) és a szülők. Az anya, Eva leveleit olvashatjuk, amit a férjének küld. Amiben elmeséli a család történetét. Egy nem mindennapi, amerikai család történetét. Egy őszinte levélfolyam, amire sosem jön válasz. A Beszélnünk kell Kevinről nem azért óriási,… Tovább »

Kacsázik előttem a félretaposott magassarkújában, elhiszi, hogy szexi a zsírtól duzzadó, kilógó dereka a csípőnadrágból, nyáron baby-dollban flangál (a pasija is), állítólag trendi a szaggatott farmerja, ami nem csak előnytelen, de még szarul is néz ki, kikopott melegítőalsóban éhesen, nyűgösen várja a vacsorát, piszmogva öltözik, laposan hátrales, ha nem tetszik, amit fél füllel hall, ugrásra… Tovább »

Divatbemutató – kicsit másképp. Szombathelyen négy éve hódít szakadatlan a kezdeményezés, amely egy évben egyszer, egy rövid estére kifordítja a világot, közel hozza a szokatlant, megfacsarja az arra érzékenyek szívét, és még azokat is utoléri, akik soha nem foglalkoztak a kérdéssel. Nem kézzel épít akadálymentes járdaszegélyeket, nem tüntet az elfogadás mellett, nem beszél légből kapott… Tovább »

Esőfüggönyön keresztül az autóba burkolózva beszélgetünk, reptéren búcsúzva-egymást ölelve nem tudunk elszakadni, csendben hallgatunk végig órákat – mert szükség van a másik közelségére, az időre, ami lassan, alattomosan sodor minket a térben, hogy aztán, amikor újra találkozunk, feledtesse a külön töltött perceket. Órákat, éveket. Filozofikus mélyletekig elmerülünk a közös világban, vagy éppen csak a sajátunkban,… Tovább »