maszi

Még mielőtt bárki azt gondolná, paraanya megszűnt létezni, szólnom kell az olyan első (legalábbis annak hitt) lényeges, anyát próbáló feladatról, mint az első megfázás.  Korábban írtam róla, hogy PiciLának sikerült aznapra időzíteni az első orrfolyás-köhögés-prüszkölés hármast, amikor költöztünk. Nyilvánvaló, hogy a kezdet péntek éjszakára kúszott, a kiteljesedés szombaton következett (persze ügyelet). De egy alig 3… Tovább »

Csillámom azt mondja, megváltozott a hangom, amióta PiciLá megszületett. Talán lágyabb lett, talán közelebbi – én viszont elfelejtettem megkérdezni, mire gondol pontosan – mert hogy belülről nem hallom, hogy másabb lenne. Persze nem a beszédhangomra gondolt, hanem a blog hangvételére. Amúgy ez abszolút elképzelhető, hiszen 4 éve indult a blog, közben mindenféle dolgok alakultak, én… Tovább »

Mi, nők, hajlamosak vagyunk az énidő kiosztásakor csak magunkra gondolni. Nem igazságot szeretnék tenni a világban (dehogynem!), de azért kicsit faramuci a helyzet, amikor a magunkért küzdés közben elfeledkezünk arról, hogy a másik is ember. Igen, a másik. A férfi. Mert az énidő neki is jár. Nem ritkán hallom társaságban, amikor egy-egy fél kibukik azon,… Tovább »

Van abban valami furcsa elfogódottság, amikor az ember kikíséri a másikat az állomásra, a buszpályaudvarra, a repülőtérre, csomagot cipel, jó utat kíván, papírokat ellenőriztet. Ma reggel, amikor két ütemben sikerült a családomat elfuvarozni az indulási pontra, kaján örömet éreztem a vasútállomás környékén ébredező taxisok legnagyobb bosszúságára (no lám, nekem hajnalban már két köröm is volt),… Tovább »