maszi

Korábban azt gondoltam, ha szülő leszek, akkor én is olyan bátor és vagány leszek, mint a saját szüleim. Ebben az esetben nyilvánvalóan eltekintek a paraanya mivoltomtól, de tény, azt gondoltam, az anyák rettenthetetlenek. Kívülről biztosan. Belül viszont olykor nekik is csak úgy zakatol a szívük. Nem a levegőbe beszélek, ma beesett egy kismadár az erkélyre (és… Tovább »

Még mielőtt bárki azt gondolná, paraanya megszűnt létezni, szólnom kell az olyan első (legalábbis annak hitt) lényeges, anyát próbáló feladatról, mint az első megfázás.  Korábban írtam róla, hogy PiciLának sikerült aznapra időzíteni az első orrfolyás-köhögés-prüszkölés hármast, amikor költöztünk. Nyilvánvaló, hogy a kezdet péntek éjszakára kúszott, a kiteljesedés szombaton következett (persze ügyelet). De egy alig 3… Tovább »

“Anya ma reggel jókedvű” – mondja reggeli közben a párom, miközben én a mosogatónál a tejhabosítót mosom éppen ki és közben bőszen vinnyogom – nincs rá jobb szó – a Lion sleeps tonight című klasszikust. Valóban, a zseboroszlán akár alhatott is volna éjjel, legalábbis kihagyhatta volna az éktelen visítást az éjszakai peluscsere közben, de nem… Tovább »

“Apa vagyok. Neked mi a szupererőd?” – ezzel a felirattal díszített pólót kapott PiciLá apukája a szüketésnapjára (természetesen PiciLától). Nekem nincs ilyen vagy hasonló pólóm, de legalább 4, valódi szupererőm van. Sorolom: 1. Minden reggel úgy nézek ki, mintha most jöttem volna az edzőteremből. Ugyanis szabadidőben alszom. Vastagabb, mint egy pizsama naci, és garantáltan nem… Tovább »

Egy dolog rosszabb annál, ha a babád nem alussza át az éjszakát: ha igen. Legalábbis először. Éjjel 1 óra van. Arra ébredek, hogy PiciLá határozottan dobálja magát az ágyban. Mindjárt ébredni fog – gondolom, gyors fejszámolás az utolsó szopizás óta – eltelt 4,5 óra. Kimegyek pisilni. Legalább nem akkor kell, amikor kijövünk. (PiciLá babaöbölben alszik,… Tovább »

Miközben ezt a bejegyzést írom, ülök a kiságy mellett, rá-ránézek hol mosolygva, hol aggódva, hol csak eltűnődve PiciLára, aki közben halk hangon gagyog – utolsó küzdelem az álom ellen -, és közben arra gondolok, hogy miért is ilyen fene nehéz ez az egész anyaság. Nem arra gondolok, hogy nem alszom normálisan hetek óta (pedig tényleg… Tovább »

Még mielőtt bárki azt gondolja, ez a paraanya-blogolás csak a félelmekről és a kétségekről szól, meg kell mindenkit nyugtatnom, vannak sikerélmények is. Nem viccelek, amikor azt írom, egy 6 hetes baba mellett ez már nem megy csodaszámba, de 3 héttel ezelőtt, ha engem kérdez bárki, akkor maximum lemondóan legyintek: “Aha, lesz majd jobb…persze, 20 év… Tovább »

Kezdhetném azzal is, hogy tegnap végre először kiszabadultam. Nem mondatot akarok elemezni (pedig lehetne, annak idején a főiskolán jól belénk verték, hogy ha pedagógia pályára tévednénk mégis, akkor ne legyen gondja velünk a gyerekeknek – de ez egy másik történet), de több szempontból is vérzik a kijelentés. Nem igaz, hogy először. Voltam már kint (értsd… Tovább »

Paraanyának lenni nem választás kérdése. Vagy alapból az vagy, vagy nem – de ha egyszer megnyered ezt a (nem túl) kitüntető címet, soha többet nem szabadulsz. Gyakorlott gyermeket nevelő barátaim amúgy is azt mondják, a baba születését követően úgyis mindig lesz valami, amin aggódhatsz (kb. 3×18 éves koráig, és még azt követően is), a konkrét… Tovább »

Hányszor, de hányszor hallottam a várandóságom alatt, hogy bizony, a gyermek megszületésekor majd érezni fogom. Tudni. Zsigerből. Olyan nincs, hogy nem. Minden jön majd magától, ösztönösen tudni fogom, mi a jó a kisbabámnak, fel fogom ismerni a kívánságát, egymásra hangolódunk, aztán – ezt már csak én teszem hozzá – jöhet a csupa rózsaszín máz a… Tovább »