maszi

Innentől kezdve örök második leszel – mondta a legjobb fiúbarátom, maga is két(leány)gyerekes apuka, amikor kiderült kislányt hordok a szívem alatt. Persze tudtam, hogy ő lesz nekünk a legfontosabb, pláne apukájának, de hogy mindenek felett elsősorban anya vagyok és csak utána én – ez egészen máig nem esett le. Pedig írtam bőven a megszületett paraanyáról,… Tovább »

Kezdhetném azzal is, hogy tegnap végre először kiszabadultam. Nem mondatot akarok elemezni (pedig lehetne, annak idején a főiskolán jól belénk verték, hogy ha pedagógia pályára tévednénk mégis, akkor ne legyen gondja velünk a gyerekeknek – de ez egy másik történet), de több szempontból is vérzik a kijelentés. Nem igaz, hogy először. Voltam már kint (értsd… Tovább »

Komolyan őrület, hogy miután az egész világ a “diéta-feszespopsi-boldogélet” hármasa körül mozog, nem lehetséges, hogy csak úgy megegyünk-elnyaljunk-rágcsáljunk valamit (akármit, bármit), anélkül, hogy lelkiismeret-furdalást ne éreznénk. Pedig, amikor az ember (lánya) kicsit odavan, vagy éppen olyanja van, szükséges, hogy mindenféle negatív érzés nélkül nassoljon, egyen egy csokit vagy amit kíván. Tudom, midenki tudja, a dolog lényege… Tovább »

Hivatal, sorban állok. Anyuka az ügyintéző gyermek (nem hatéves) mellett, éppen okosító előadást tart az igazolvány kiváltásának menetéről. Aztán hívószóra odalibben a pulthoz, szóhoz sem engedve porontyát, határozottan, gyorsan intézkedik. Máskor apuka tájékozódik telefonon, milyen megoldások jöhetnek szóba a sikertelen vizsgaidőszak végén. A postán megint anyuka áll sorba az ifjú felnőtt erkölcsi bizonyítvány kiváltásának kérvényezésekor,… Tovább »

“Jó lenne, de … ” -minden kifogás így kezdődik. Mindannyian hajlamosak vagyunk a pozitív, az életünkre jó hatással lévő dolgokat hátrébb sorolni, mellőzni, mert mindig van kifogás. Aztán észre sem vesszük, és a napi mókuskerék felőrölt, maradnak a szürke hézköznapok és a sóvárgó érzés: “pedig megtehettem volna”. Fontos a kötelesség és a realitás, de gyakran esünk… Tovább »

Mi, nők, hajlamosak vagyunk az énidő kiosztásakor csak magunkra gondolni. Nem igazságot szeretnék tenni a világban (dehogynem!), de azért kicsit faramuci a helyzet, amikor a magunkért küzdés közben elfeledkezünk arról, hogy a másik is ember. Igen, a másik. A férfi. Mert az énidő neki is jár. Nem ritkán hallom társaságban, amikor egy-egy fél kibukik azon,… Tovább »

Szupermarket, pénztár, a sorban előttem kisgyerekes család fizet. Jó kedélyű, cserfes kislány (körülbelül négyéves) kapaszkodik a pultba, és be nem áll a szája – most éppen azt kérdezi a pénztárostól, szereti-e a csokit. A válasz tömör tanmese a csokiról és az elhízásról, meg arról, hogy ha sokat eszel belőle, nem állnak szóba veled a fiúk. … Tovább »

Nem lehet az az indok, hogy öregszem, de még csak az sem, hogy utálom az ilyen átvett ünnepeket, egész egyszerűen nem töröm a fejem abban, hogyan díszítsem kis szívecskékbe a lakást, milyen új szív alakú tortaformáért birkózzak a hipermarketben, még csak akciós bonbont sem akarok venni, mert a hétvégén itt a szerelmesek napja. Nem az… Tovább »

Őszintén örülnék, ha ez az egész április 1-jén látott volna napvilágot, ha kiderülne, hogy az egész csak kacsa. De lényegét tekintve teljesen mindegy, hogy viccnek szánták-e vagy sem, mert a szingliadó nem csak elképesztő ötlet, de még viccnek is rossz. Komolyan, én mindent megértek. Megértem, hogy ösztönözni kellene a fiatalokat, hogy minél korábban vállaljanak gyereket,… Tovább »

Meg lehet ezt szokni. Nincs pittyegés, nincs villogás, nincs felesleges bambulás. A kollégáim azt kérdezik, miért nagy dolog. Ők nem függők. Oké, alapjaiban én sem, de sikerült szépen beépíteni az életembe a virtuális bolyongást, olyannyira, hogy felesleges és kevésbé felesleges időmben is sokszor les(t)em a kijelzőt. Ma pedig eljött az első nap, amikor a közelébe… Tovább »