Ez a könyv olyan, amit nem lehet megszakítva olvasni, olyan, ami lebilincsel egy éjszakára. Olyan könyv, aminek az olvasása közben figyelmeztetned kell magad: ilyen is van, miközben hangosan szeretnél kiabálni, hogy a szereplők ébredjenek fel, hogy mégis csak legyen ez egy elképzelt világ. Olyan könyv, ami akkor sem ad kielégítő választ a kérdéseidre, még ha bele is mélyedsz. Egy olyan könyv egy olyan világról, amit akkor sem akarunk elhinni, ha létezik.
Észak-Koreát mindannyian ismerjük. Lopva készített fotókról, a nemzetközi híradásokban felbukkanó hírekből, a diktatórikus államra hozott (egyik) állandó példából. A történelemkönyvekből, a földrajz könyvekből. Kevesen vannak, akik jártak ott, akik hiteles képet festenek egy olyan országról, ahol a létezés bármi nemű formája meg sem közelíti az általunk normálisnak vélteket, amelyek csak emlékeztetnek egy letűnt kor világára, ahol a demokrácia, az alapvető emberi szabadság maximum a fejekbe vert korlátok, a szigorú cenzúra keretei között működik.
Suki Kim író, újságíró, aki – hogy a részletektől tekintsünk el – 2011. júliusától decemberig tanít angol nyelvet az észak-koreai elit egyetemen, a PME-n. Keresztény misszionáriusokkal érkezik az országba, hogy titkolt szándékkal feljegyzéseket készítsen a diktatúra által szabályozott intézményről, a rendszerről, az emberekről. Az olvasó pedig valami órási leleplezést vár, de főleg pozitív végkifejletet: az általunk nem ismert, és még csak elképzelni sem tudott működésben hiba kell, hogy legyen, az embereknek fel kell ébredni, majd jön ez az angolt tanító újságíró, és kinyitja a világot! Az ember az utolsó pillanatig hisz ebben, miközben a könyv 2011. decemberében véget ér, a rendszer alapjaiban nem változik, mi pedig hamarosan köszöntjük 2016-ot.
Suki Kim könyve (Nélküled mi sem vagyunk) egészen egyszerűen a félelemről, az (ön)cenzúráról, a megkérdőjelezhetetlen, genetikailag kódolt őrült hiszékenységről szól, az önállóan, de főleg csoportosan választott szemlehunyásról, és talán nem túlzás, a civilizáció végéről. Nem, nem arra gondolok, hogy ott aztán vége mindennek. Hanem hogy a tudatosan megakasztott, megakadályozott fejlődés, a mindent áthidaló hazugság és megfélemlítés fizikai és mentális börtönbe zárja az embereket. Mi, akik a szabad nyugati világban élünk, elképzelni sem tudjuk, milyen lehet, amikor nem mondhatjuk el a véleményünket, amikor paranoiásan kell figyelni minden mozzanatra, amikor magunk is cenzúrázni kezdjük magunkat, nehogy bajunk essen. (Csak halkan kérdezem: tényleg nem tudjuk?)
Félelmetes olvasni, ahogy a hozzánk hasonló, szabad nyugati országból érkező tanárok nem tesznek semmit, nem tudnak mit tenni a rezsim elnyomásával szemben. Hogy minden egyes (pedagógiai) cselekedetet ellenőriztetniük kell. Hogy nem hozhatnak példát az Egyesült Államokból vagy Európából, mert a végén még kiderül a húszéves ifjak számára, hogy a világ más országaiban is lehet élni, hogy lehet gondolkozni, hogy nem ők a leghatalmasabbak. A legjobbak. A legmodernebbek. Ott nem lehet példát hozni, ahol télen a fagyott földet ásatják tanulókkal, akik felvételről nézhetik (élőben) a győztes meccset, ahol nincsenek autók az utakon, mert nincs pénze az embereknek, ahol nem lehet normális kaját enni, ahol rabszolgaként és katonaként bánnak az emberrel, ahol az egymás feljelentgetése egy normális, mindennapi cselekedet, ahol félni kell, ahol konkrét kasztok vannak, akol véletlenszerűen lehet Beatlest hallgatni, de Daft Punkot nem, ahol a tilos a könyv, mert az továbbadható. Ahol ingyenes az áram, cserébe állandóan szakadozik az ellátás, ahol nincs fűtés és normális egészségügyi ellátás – utóbbi szintén ingyen van. Ahol. És ekkor, ebben a pillanatban az ember fotókat akar látni, és megbizonyosodni, hogy ez a világ csak egy torz elképzelés, csak egy tévedés lehet, de közben mélyen belül nagyon is érzi, hogy mindaz, amit olvas, igaz. Egy (ideológiai) falakkal határolt világ, ami önnön nagyságától elájulva jobb híján az embereken tapos.
Suki Kim nem ad feloldozást a könyvében, nem tudja lerántani a hazugság leplét, benyomásokról, magányról, félelemről ír, miközben mindent látó szemek figyelme közepette csak-csak próbálkozik az ébresztéssel. Ott, ahol az emberek nem is gondolnak az ébredésre, mert nem kérdőjelezik meg, hogy alszanak, az ébredésről pedig azt sem tudják, mi az.
(Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk – Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén; HVG Kiadó Zrt., 2015.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: