Úristen, olyan leszek, mint anyu!

Van az a közmondás: “Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” – én pedig egyre inkább érzem, hogy igaz a népi bölcsesség. Persze ez nem csak és kizárólag a külső jegyekre vonatkozik (mégis csak van egy apám is, szóval valamelyest rá is hasonlítok), hanem szokásokra, belső tulajdonságokra. És ahogy telnek az évek, látom, érzem és tapasztalom, hogy visszaköszönnek anyu mozdulatai, mondatai, viselkedési formái.

Anyu nálunk a központi elosztó, legyen szó érzelmekről, kajáról, tervekről, bármi másról. Nála futnak össze a szálak, ő tereli egybe a családot. Anyu a középpont – aki mindig mindent jól tud, aki éppen ezért mindenkit óv, mindenkivel törődik, mindenkit maga elé sorol. Sokáig nem értettem, honnan jön a fura hagyomány a vasárnapi ebédnél, miszerint először apának mer a tányérba, utána nekem, és mindig ő marad a legvégére. Ahogy azt sem értettem, miért kel fel egy órával előttem, hogy nekem friss szendvicsem legyen az iskolában, vagy hogy miért lesi hétvégén nyugtalan az ébresztőórát hajnalban, amikor ő pihenhetne, de valakinek éppen menni kell.

Fotó: pixabay.com

Anyunak egyébként különös, néha határozottan idegesítő szokásai vannak. Olyan szokások, amelyektől újfent gyereknek érzem magam, pl.

• ha sms-t küld, amikor ébredek: “Ömlik az eső”
• ha sms-t küld, amikor kezdődik a téli szünet: “Tanszüneti menetrend van”
• ha telefonál kedden: “Holnap 8 forinttal emelkedik a benzin ára”
• ha telefonál a hét vége előtt: “Akciós most nálatok a csirkecomb, csak akárhány forint kilója”
• ha már szerdán figyelmeztet: “Hosszú hétvége lesz, nem lesz nyitva semmi”
• ha megkérdezi, amikor megyek valahová: “Biztos, hogy van pénzed?”

Ilyenkor mindig ugyanaz a válasz érkezik: anyu, én már felnőtt vagyok. Ő pedig védekezik, nem azért mondja, csinálja stb., de a mamától így látta. Egészen addig gondolom, hogy én aztán hiába látom, biztos nem ilyen leszek, amíg a következők meg nem történnek:

• korábbra állítom az ébresztőt, mint a férjem, ha neki kell előbb kelnie
• ha másnapra kevés ebéd marad, ő viheti, én majd beszerzek magamnak valamit
• a szendvicsek miatt én is korábban kelek
• a közös étkezésnél magamnak szedek utoljára
• először a másiknak veszünk új cipőt, mert szüksége van rá (jó, ebben néha csalok)
• telefonálok a férjemnek, ha esik, hogy ne felejtse el az ernyőt.

Tudom, hogy egyre több mindenben hasonlítok anyura. És ha visszaköszönnek a szavai, látom a mozdulatait – magamtól, szívből nevetek. És tudom, hogy mindez a végtelen szeretete. Néha pedig, amikor reggel szakad az eső, türelmetlenül várom az sms-t.