Immunis lettem. És egyre több olyan embert, ismerőst, barátot, ismeretlent találok, akik szintén immunisak. Nincs Facebook-betegségük – és jól érzik magukat. Egyébként már majdnem elhittem (4 nap után), hogy én sem hiányzom onnan senkinek, amikor a következő üzenet landolt az emailjeim között: “98 értesítés, 1 csoportmeghívó, 6, a csoportokból érkezett hír, 3 eseménymeghívó és 64 közeli ismerősökről szóló hír vár”. Nem rossz! Kár, hogy nem érdekel.
Fotó: pixabay.com
A fura egyébként az, hogy a napi beszélgetések, telefonok, sms-ek száma – amióta elhagytam az oldalt – nem nőtt kirívóan. (Pedig több mint 1000 barátom van a Facebookon!) Azok hívnak és keresnek, akik eddig is – és én is azokat hívom és keresem, akiket eddig. Nyilván levonhatnám most a tanulságot, hogy nem is vagyok fontos senkinek, de egyrészt ilyen téves üldözési mániám nincsen, másrészt nem gondolom, hogy a szeretet magas foka a Facebook-barátokban keresendő.
Közben meg az jut eszembe, hogy amúgy kinek az oldalait szoktuk nézegetni? Mert valljuk be, nem csak és kizárólag a hírfolyamot lessük szüntelen. A családét? Aligha. A volt kollégákét? Nemigen. A volt osztálytársakét? Olykor. Az exekét? Na, azt igen. Nyilván mindenkit érdekel, mi történt az egykori szívszerelmével (előbb-utóbb csak találunk bizonyosságot, hogy mégiscsak mi voltunk az igazi), de gyakori találkozások és pláne beszélgetések híján, valljuk be, ez azért nem gyakran sikerül.
A megállapításra egyébként nem egyedül jutottam. Facebookot aktívan most is vagy korábban használó férfiakkal és nőkkel beszélgettem, hogy mit nézegetnek leginkább. Nézegetnek? Sebeket tépkednek. Ellenposztokon agyalnak. “Már csak azért is” megosztanak. Aztán várnak, néha kárörvendenek, ritkán együtt örülnek (ilyenkor szépen elmorzsolnak egy könnycseppet) – végül napok, hetek, hónapok elteltével szépen lassan, az ex oldalára csak-csak visszatérnek. Aztán büntetik magukat a kukkolásért.
Én nem akarok kukkolni. Most már nem. Nem akarom, hogy (pláne normális biztonsági beállítások híján) vadidegenek és ismeretlen ismerősök (1000 emberről beszélünk) nézegessék a fotókat, találgassák az úti céljaimat, következtetéseket vonjanak le az állapotfrissítéseimből, kárörvendjenek, de főleg kukkoljanak. Persze van, aki erre is immunis.
Előzmények:
- Egy hét Facebook nélkül – a kezdet (I. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – az első pár óra (II. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – figyelem (III. rész)
- Egy hét Facebook nélkül – függetlenség (IV. rész)
Következő bejegyzések:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: