Még egyszer

Zakatolok hozzád. Tudom, hogy nagyon vársz és nagyon várom, hogy lássalak. Esti fények köszönnek be az ablakon, elsuhan mellettem a táj, és otthon hagyom magam és az otthoni az életem, most azért megyek, hogy végre lássalak. Zakatol a szívem is, ahogy begördülünk, és hirtelen elcsendesedik minden, amikor meglátlak, csupa fényben úszik az állomás, csupa szín minden, te pedig ott állsz a peron közepén. Tágul a pályaudvar, én meg csak téged látlak, késő éjszaka van, gyér a világítás, mégis érzem, hogy ott vagy. Minden puha és minden hívogató, belefeledkezem a mondatokba, azt sem tudom merre járunk szüntelen, minden új és mégis ismerős. Annyi mindent mondasz, talán mint még soha. Teát főzöl és nevetve vacsorát, én meg kuporgok a bárszéken, és érzem, hogy groteszk az egész, nem kellene itt lennem, nem most kellene itt ülnöm, nem így kellett volna lennie, annyira otthon vagyok és annyira természetes, hogy nem is értem, miért mentünk el egymás mellett. Te is máshol élsz, fáj a szíved, ahogy az enyém is, az utcán a sötétben hangosan nevetünk mindenen, annyira más vagy és én hirtelen annyira szeretlek, hogy megijeszt az egész. Bort bontasz, csendesen vagyunk egymás mellett, szinte meghatódottan, a helyzettől, de főleg magunktól, aztán közelebb jössz, és átfordul a világ. Tudom, hogy nem kellene, tudom, hogy nem szabadna, te is tudod, hülyén ismételgetjük egymásnak, de nincs veszítenivalónk, a kérdések meg ráérnek holnap. Elmerülök a világodban, kétségbeesetten kapaszkodva, mégis hideg fejjel, nem akarok én már semmit, és nem bánnám, ha nem lenne holnap. Aztán felébredek, és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Együtt indulunk, de nem arra visz az utad. Nincsenek kérdések.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!