Ki kell mondani?

Ki kell-e mondani?

Szükségünk van rá, hogy elhangozzon az a bizonyos szó, szeretlek. Hogy hozzám tartozol. Hogy az enyém vagy. Utóbbit jóérzésű ember nem nagyon akarja, bármennyire is szimpatikus a rövidke mondat. Valakié lenni utoljára Charlie-nál működött (emlékszem, amikor óriási sláger volt a dal, valamikor a kilencvenes évek közepén, jóapám bőgetve hallgatta – meg a lakótelep is, akkora igazság volt benne), de manapság nem igazán erre vágyunk. Hogy birtokoljanak? Köszi nem! Hogy szeressenek? Annál inkább.

Fotó: Mák Dóri

De mikor jön el az a pont egy kapcsolatban, amikor ki kell mondani. Napok? Hetek? Hónapok? Évek? Horoszkóp-függő? Vagy éppen élethelyzeté? Őszintén mondjuk? Nem elcsépelt? Lehet csak like-olva szeretni? Vagy nem kimondva éreztetni? Mitől függ az, amikor eljön a pillanat, hogy kimondjuk: akarlak téged? Elég hozzá, ha párszor együtt alszunk? Elég, ha minden nap találkozunk? Elég, ha napjában csak 82-szer gondolunk a másikra? Van, amikor igazán elég?

Ki kell-e mondani? Ez adja a kapcsolat milyenségét? Hiszen láttunk nemegyszer olyat, amikor két megfáradt ember megszokásból bökte oda reggel és este a szót, meg olyat is, amikor egymáson fáradhatatlanul csüngő szerelmesek megittasodva az érzéstől másodpercenként suttogják egymás szájába fülébe: szeretlek.

Ki kell-e mondani? Mert a szeretlek talán az egyetlen olyan szó, amely akkor sem száll el, ha nem írjuk le. Ami percekig, órákig, évekig visszhangzik az ember fülébe. (Miért szakítasz velem? Hiszen azt mondtad, szeretsz? Na ugye!)

Fotó: Mák Dóri

Ki kell-e mondani? Mikor kell? Van-e rá jó időpont, amikor az ember elsőre készül kimondani? És legfőképpen, lehet-e következtetni abból, hogy a másik kimondja-e. És különben is, miért várunk mindig a másikra? Mert sérülhetünk? Mert nem viszonozzák? Mert kiadjuk magunkat? (Mert a másik nem sérülhet, vele nem fordulhat elő, hogy nem viszonozzuk, mert ő nem adja ki magát.) És akkor mi van? Akkor kell kimondani, amikor az érzés megszületik. Akár jókor, akár rosszkor szól elég hangosan, az érzés ott marad. Mindkét emberben. Mázsás súlyként nehezedve arra, aki szeret. De felszabadítva is, mert kimondta.

Ki kell-e mondani? Egy biztos csak, hogy nem lehet elégszer.