1.0maszihttps://maszi.cafeblog.humaszihttps://maszi.cafeblog.hu/author/maszi/[caption id="attachment_284" align="alignnone" width="811"]<a href="https://maszi.cafeblog.hu/files/2015/05/2009_12270068.jpg"><img class=" wp-image-284" src="https://maszi.cafeblog.hu/files/2015/05/2009_12270068-300x225.jpg" alt="Fotó: maszi" width="811" height="608" /></a> Fotó: maszi[/caption] <p>Üresen kong az épület a léptektől, a folyosó mindkét oldalán nyitott ajtók sora, terjed a fertőtlenítő szaga, amolyan "kórházszag", keveredik az áporodott izzadtság az ágyakon hónapok óta fekvő testek kipárolódásával, szúrja az ember orrát, a kint viháncoló napsütés meg egyre hívogat.  Nagy levegő kell, ha bent akarok maradni, már pedig akarok, látogatóba jöttem az idősek otthonába, kicsit beszélgetni, vidítani. Aztán megtörténik a "baleset", pelenkacsere kellene, indulok nővért keresni.</p> <p>Senki sehol. Délután 2 van, nyilván műszakváltás, meg vannak vagy 4-en (gondolom) az egész épületben, emeletenként maximum egy ember. Van időm megszemlélni a heti programokat, kedden délután csillagászati előadás a társalgóban, szerdán délelőtt felolvasás a könyvtárban, csütörtökön mise, pénteken beszélgetés, hajtogatás. Csak a földszinti szárnyakat járom be, szobánként 2-4 idős ember, ki ágyhoz láncolva, ki láblógázva nézi a tévét, olvas, keresztrejtvényt fejt - és hallgatnak. Nem tudom, arra gondolnak-e, amire én: milyen lehet hetek, hónapok, évek óta négy fal közé zárva lenni (értsd nem a saját otthonodban lakni), vagy várnak-e éppen valakire.</p> <p>Visszaballagok a saját részlegre, félszegen álldogálok a folyosón, amikor érkezik egy fehér ruhás férfi. Nővért keresek, mondom. Ápoló jó lesz? - kérdezi. Jó hát. Ha neki nem gond. Együtt megyünk be, arra a kérdésre, kimehetek-e az esemény alatt, int, menjek. Főleg, ha nem bírom. Biztos nem bírnám. A csere után vélhetően engem is fel kellene mosni. Helyette üldögélek az előtérben a kb.1978-ban ottfelejtett kis fotelben, számolom a kopott barázdákat a kárpiton (35 van egy karfán), nézem a viszonylag friss festést, a lehullott padlószegélyt, a tömegtermelésben világot látott járólapokat, és évtizedekkel ezelőtt cserére érett ajtókat és feliratokat. N Ő I  M O S D Ó.</p> <p>Közben hangok és szagok. És hirtelen összekuporodnék, mintha gyerek lennék újra, mintha én várnék az orvosi beavatkozásra, miközben bent gyors, szakszerű műveletek, a mellettem elsétáló - valószínűleg hullafáradt - nővértől pedig még mosolyt is kapok. Az emeletre indul - hogy ott is legyen valaki.</p> <p>Nem tudom, hogy bírják. Megszokták-e? Ezt nem lehet megszokni. Ezeket a körülményeket, ezeket a szagokat, ezt nem lehet. Mosollyal, nyugodt hangnemmel, törődéssel és szeretettel csak túlélni lehet. Ez a hivatásuk. Ápolók és nővérek, akik mindent megtesznek a komfortérzetért. Akiket nem kell felmosni egy-egy baleset után, akikre ki tudja hány tucat ember szorul, akiknek nem hamar telik a látogatási idő. Én meg szégyellem magam, hogy csak rövid időre maradtam. Szégyellem magam, és mélységes tiszteletet érzek - kint a napsütésben, ahol tavasz illatot fúj a lágy szellő.</p>richhttps://maszi.cafeblog.hu/files/2015/05/2009_12270068-150x150.jpg150150