1.0maszihttps://maszi.cafeblog.humaszihttps://maszi.cafeblog.hu/author/maszi/[caption id="attachment_172" align="alignnone" width="779"]<a href="https://maszi.cafeblog.hu/files/2015/05/sivatag.jpg"><img class=" wp-image-172" src="https://maszi.cafeblog.hu/files/2015/05/sivatag-300x225.jpg" alt="Fotó: maszi" width="779" height="584" /></a> Fotó: maszi[/caption] <p style="text-align: justify">Ül a kávézó lépcsőjén, koszos, szürkére kopott, időrágta télikabátjában, feslett farmerjában, a lábán vagy két mérettel nagyobb cipő. Az arca megviselt, akár egy háborús harcosé, nagy, gondozatlan szakálla körülöleli az arcát, de tiszta a szeme, kontaktust keres. Közben lassan hull alá a tavaszi eső. Odakint fiatalok, mulatoznak, az öreget szekálják, kicsit tartanak is tőle, hátha elemi erővel kitör belőle a harag, és talán félnek is kicsit, hátha balhézni fog, vagy összeesik, neadjisten összepisili magát a bejáratnál, ki tudja mennyit ivott. Az öreg nem mozdul. Mélyről, mellkasból köhög, ahogy a kezeletlen tüdőgyulladásosok vagy örök dohányzók szoktak, közben cigarettát kér, és beszélgetni akar. A kérdésre válaszol, jól van, mondja ő, százezer katona ellen védte az országot egy Eurofigtherrel - most meg itt ül a kávézó bejáratánál. Nem jön be, még kiküldenék. De kér három deci vörösbort. Nem részeg, nincs rosszul, lassan, tagoltan beszél. Csak hajléktalan. Aztán mesélni kezd, beleréved a múltba. Játszott 5 hangszeren, szereti Chopint. 60 éves. Van egy lánya, felesége. De senki sem törődik vele. A hajléktalanszállóra nem szeret menni, mert ellopják mindenét. Szereti Chopint, a klasszikus zenét, van egy kis pénze, de köszöni a bort. Lassan ízlelgeti, beosztja. Olyan, akár a kedves, szakállas nagypapa, aki az unokáinak mesél a múlt századról. Azt mondja, sokat köszönhetünk az angoloknak, az oroszoknak és az amerikaiaknak, amikor le kellett győzni Hitlert. A szeme alatti sebesülést akkor szerezte, amikor lezuhant a géppel. Az életéről mesél. Büszkén, szeretettel. Szereti a hazáját. Csillog a szeme. Mégsem a meleg szobában ül a karosszékben, térdén a kockás takaróval. Az egyre rázendítő esőben a kávézó bejáratánál üldögél. És örül, hogy beszélgetnek vele. Hogy emberszámba veszik. Beteg lett, talán ez indította el a most járt úton, ki tudja meddig jut, hány évig tapossa még. Nem tudni, ezen az éjszakán meddig jut el. Lehet, nem is látjuk többet. Olyan, akár a többiek. Egy a sok közül. Láthatatlan.</p> <p style="text-align: justify"> </p>richhttps://maszi.cafeblog.hu/files/2015/05/sivatag-150x150.jpg150150