1.0maszihttps://maszi.cafeblog.humaszihttps://maszi.cafeblog.hu/author/maszi/<p>Számot vetek. Középkorú leszek. Vagy valami ilyesmi. Ma ünnepélyesen - tortával és családi ebéddel és pálinkával és köszöntésekkel - visszafordíthatatlanul is betöltöttem a 31. életévemet. Már ami a születés napját illeti.</p> <p>Az életem felét már megértem. A gyerek felét. A kereső felét. Nem matematikailag vagy statisztikailag gondolom, na jó - utóbbit nézve, legyünk pozitívak, ez mégis csak a 21. század, itt legalább hetvenakárhányig élnek a nők (hurrá!), köszi egészségügy és penicillin - az első harmada végérvényesen is befejeztetett. Nem emlékezni akarok itt, vagy könnyes szemmel meghatódva saját nagyságomtól elmélkedni, hanem ünnepelni. Számot vetni.</p> <p>Ennek örömére ma összepakoltam a gardrób-szekrényt. Ideje volt már, a találomra bedobált, benyomorgatott ruhakupacok közötti rendrakást nem csak a születésnap inspirálta, hanem a jövő héten esedékes lomtalanítás is. (Furcsa dolog, amikor a lomtalanítás a születésnapod körül esedékes. Ellopja a show-t! Ha még otthon laknék, ma megtörtént volna. A szüleim például kidobálták a gyerekkori cuccokat - iskolás jegyzeteket, tankönyveket, kacatokat, igaz megőrizték a kedvenc medvémet, a kis szívecskés sapkámat, a mesekönyveket is.) Most én is készülök a lomtalanításra. Nem érzek tartózkodó kötődést az évek óta őrzött haspólók irányában (igen, a kilencvenes években voltam tizenéves), a 18 éves koromban kapott első, nagyon drága, márkás, és hosszú évekkel a szavatossági idő lejárta után is becsületesen szolgáló szabadidő alsó - de lehet mégis -, vagy éppen azon ruhadarabok miatt, amelyeket majd 10 évig simán tudtam hordani, de ma már hiába a nagy levegő a nadrág felhúzása előtt, csak a passzírozás-élmény marad. (Mit hazudozok itt, persze hogy - valahogy így írta Szilvási az egyik regényében, - gyászolok önnön eltaposott önérzetem ravatala fölött.)</p> <p>Bizony, öregszem. Már nem elég a heti hirtelen torna, és az "éjszaka nem zabálok" elhatározás (alkatilag képtelen vagyok a fogyókúrára, mert imádom az ízeket, és akkor sem éhezek!), a felszedett minimum +4 kiló gúnyosan kacag, amikor sóvárogva nézem a szűk farmert, ami tavaly még rám jött. Na bumm, majd veszek egy számmal nagyobbat, végül is nem kell a többéves göncöket hordanom.</p> <p>Mint ahogy az az illúzió sem kell, hogy ki, mikor, és legfőképpen hányan köszönt/köszöntenek fel. Nem rendezek (már) versenyt a kérdésből. Szigorítottam a beállításokon a közösségin is - így biztosítva, hogy csak azok üzenjenek, akiknek tényleg fontos vagyok vagy eszébe jutok. Nem is pittyeg egész nap az értesítő, de azért vannak páran, akik az évek alatt megtanulták a napot - ezért pedig hálás vagyok.</p> <p>De vissza a ruhákhoz. Ma már a finoman takaró, 30-as nőknek előnyösen álló ruhadarabokat keresem. Nem izgat fel a rövid, derekat alig fedő pulcsi - bármilyen szép is a színe - a fenéket, mínusz tíz fokban praktikusan és főleg felfázás ellen öltözünk, tavasszal a rétegesség a lényeg, satöbbi. Ki fogom dobni azt a lenge, tunikaszerű pamutruhát is, amit még Londonban vettem (vagy 7 éve), és mára használt hálóinggé avanzsáltam. Mennie kell a gardróbból, ma megláttam végre - amit anyukám mindig látott az agyonhordott és előnytelenné vált ruhákon - hogy nem hogy nem nosztalgikus, de igénytelen (!!!), és főleg nem bájos, szexi, vonzó. Szegény férjem.</p> <p>Szóval számot vetek. Gyerek felemet hátrahagyva - de nem feledve - belevágok most valami újba. Teszek egy lépést magam felé. Voltam már kíváncsi, csörfös gyerek, a maga feje után rohanó makacs kamasz, álmodozó tinédzser, várakozó húszéves, csalódott fiatal felnőtt, búcsúztam könnyes szemmel a második X-től. Most felnőtt leszek. És magabiztosan indulok.</p>rich