Az az igazság, félek. Egyre gyakrabban, egyre csendesebben, de félelemmel szemlélem a világot. Október vége van, ma van az első normális őszi idő. Eddig klasz vénasszonyok nyara volt, de a durvább fajta, közel 30 fokkal, hetek óta csapadék nélkül.
Klímakatasztrófa van. Én pedig félek. Nem a bolygó miatt, bár csodálatosnak tartom a Földet a maga minden négyzetcentiméterével. Nem is magam miatt. A lányom miatt.
35 éves vagyok. Láttam, tapasztaltam sokat. Nevettem, éltem, szerettem, csalódtam, dolgoztam, utaztam, vannak fontos emberek az életemben, szeretek és viszontszeretnek, van otthonom, van családom, járok nyaralni, vásárolok stb. A népesség azon 10%-hoz tartozom, aki jól él. Nem kell nélkülöznöm. Van tartalékom, ráadásul ha az apukámon múlik, több hónapra elegendő élelmiszerrel várhatjuk a világvégét. De nem bagatellizálni akarom a dolgot. Mert tényleg félek.
Tudom, a beállításaimtól, a követett oldalaktól is függ, mennyi (rém)hír jön szembe az adott témában. De félek. Mert egy ideje nem érkeznek pozitív becslések. 2050-re kongatják a vészharangot, és azt érzem, igen-igen kicsi vagyok én, hogy bármit is tegyek.
Nem vagyok klímakutató. Sem tudós. Csak azt tudom, hogy sosem voltak ilyen forró nyarak, amióta az eszemet tudom. Évek óta nem volt rendes havazás télen. Nincs átmenet az évszakok között, közben gyűlnek a szemétkupacok, műanyag a fullad a világ, én pedig félek.
Félek, mert a kisembert a szomszéd szobában, nem tudom, megvédhetem-e.
fotó: illusztráció / pixabay.com / andrelyra
Kommentek