Még mielőtt bárki azt gondolná, paraanya megszűnt létezni, szólnom kell az olyan első (legalábbis annak hitt) lényeges, anyát próbáló feladatról, mint az első megfázás.
Korábban írtam róla, hogy PiciLának sikerült aznapra időzíteni az első orrfolyás-köhögés-prüszkölés hármast, amikor költöztünk. Nyilvánvaló, hogy a kezdet péntek éjszakára kúszott, a kiteljesedés szombaton következett (persze ügyelet). De egy alig 3 hónapos babával nem szórakozik az ember, paraanya pedig egyenesen retteg. Szóval irány a doki. (Ezt megelőzően eldőlt, hogy a családból mindenki utálni fogja a porszívót, bár apukája szerint PiciLá azért bőgött, mert én is. Idézem: “Kapcsold ki azonnal, kiszívja az agyát!” Nem kérdés, ki tiltakozott ezzel a mondattal.
Végül persze túléltük. A porszívó is. PiciLá két napon belül letudta az első megfázást, nekem sikerült rutint szerezni az éjszakai orrszi-porszizásból, máskor nem ijedek meg-konstatáltam.
Máig. A fogzással ugyanis sikerült megnyerni némi orrfolyást és minimális hőemelkedést. Szerencsére a védőnő előre figyelmeztetett a kísérő jelenségekről, így nem volt azonnali szívinfarktus, de ráébredtem, hogy innentől bizony nem lesz olyan, hogy nem vizslatom árgus szemekkel – ha megfázik, ha köhög, ha fáj valamije, ha úszni fog, ha sportol, ha nem, ha kint fúj a szél, ha bejön az első hó, ha….
Szóval paraanya, az a bizonyos paraanya, aki mostanában a rengeteg teendő mellett eltűnt, valójában csak elbújt. Elbújt a mindennapi játék, szórakoztatás, séták, napi rutin mögött. És nem állíthatom, hogy most, az említett fogzás-jelenség mellett nem aggódik eléggé.
A porszívó minden esetre elöl van, kollektív utálat övezi. Szegény!
A fotók illusztráció, forrás: pixabay.com.
Kommentek