Volt ez a harminc napos kihívás, az “Itthon a gyerekkel” című – talán senkinek sem kell bemutatnom a LifeT!LT blogján futó – sorozatot, ahol az alapító, aki egyben egy egyéves kisfiú apukája, bevállalta, hogy egy hónapon keresztül átveszi anyától a stafétabotot, vagyis a gyermek nevelését, ellátását, gondozását, háztartási munkákat stb. Tehát 30 napra apa helyett anya válik belőle (ha élhetek ezzel a képzavarral.) Nem én leszek az első, aki ír erről a kihívásról, de valójában nem is a kihívás miatt írok. Hanem az egyik tanulságáról.
Nem fogok sem pálcát törni, sem helyeselni arra, amit a fent említett blogon olvasni lehet. Ahogy arról sem szeretnék vitát nyitni, hogy milyen izgalmas lesz a 30 napos kihívás után a tapasztalatokat könyvben (!) olvasni. De vissza az elejére: nem csak azért nem fogok pálcát törni, mert nagy dolognak tartom, hogy valaki bevállal egy ilyen kihívást (mondjuk több értelme van, mint a dobálj sajtot a csecsemőd fejére – részletek Bouvet bejegyzésében), hanem azért sem, mert nekem nem egyéves a gyermekem, hanem még csak 3 hónapos. Vagy is ma 86. napja vagyok anya. De nem csak ezért. Bevallom, a kihívás kb. 6 napjáig fogalmam sem volt róla, hogy létezik ez a fickó az életmód programjával, oldalával és blogjával, amíg valaki nem osztotta meg az egyik bejegyzést a közösségin. Azt is be kell vallanom, hogy elég szkeptikusan vágtam bele az olvasásba (tuti megint egy “ki ha én nem” csávó, aki fog majd pofára esni a nagy anyai feladatvállalás közben – utóbbit, mint kb. 50 napja anya, már magabiztosan jelentettem ki). De nem ezért írom ezt most.
Klassz, hogy volt valaki, aki – teljesen mindegy milyen hátsó szándékkal, és ezt nem feltétlen negatívan értem – kipróbálta, hogyan léphet gyermekének édesanyja szerepébe. Jó, hogy voltak bukásai és sikerei egyaránt, hogy megpróbált (sőt, sikerült neki) helytállnia ebben a kihívásban. Még jobb, hogy talán leszámolt az előzetes feltevéseivel, miszerint: “az anyák simán tudják tartani a diétát és kurva szánalmas az aki nem tudja”. Tényleg jó, hogy van, aki a saját bőrén tapasztalta meg, hogyan lehet helyettesíteni egy anyát (nem lehet), és nem azért, mert ő nem olyan jó, hanem mert anya az anya. Anya csak egy van. Pont.
Anyának lenni baromi nehéz. Mondom ezt az eddigi 86 napommal. De nem a napok számán múlik. Teljesen mindegy, hány napja vagy anya. Állandó készültségben vagy. Nem fizikailag fárasztó (úgy is), hanem lelkileg. Minden pillanatban ott vagy. Ott kell lenned. Minden pillanatban vigyázol rá, a gondolataidban akkor is ott van, ha éppen nincsen jelen. Ott vagy, ha boldog, ha szomorú, ha éhes, ha álmos, ha jól érzi magát, ha alszik, ha nyűgös, ha kedvetlen, ha fáj valamije, ha csak téged akar, ha valami mást akar, ha együtt mentek valahová, ha egyedül megy, ha lebetegszik, ha sikereket ér el, ha álmodik, ha utazik, ha vágyódik, ha… Mennyi ha. Ez a sok “ha” a mindig. És ez fárasztó. Nincs szünet, nincs szabadság, nincs 5 perc egyedül. A mindig az mindig. (Az más kérdés, hogy ettől szép.) És akár azt is mondhatnám, hogy igaza van Tamásnak, a LifeT!LT bloggerének, hogy anyának lenni őrült nagy munka. De valójában ez a kijelentése (és a kapcsolódó pénzkérdés) volt az, ami miatt erről a 30 napos kihívásról írok.
Tamás ugyanis azt mondja, többek közt azt tanulta a kihívásból, hogy bizony az a pénz, amit ő a feleségének ad havonta, az a 30 napos kihívás teljesítése után nem kérdés, hogy a feleség pénze. (Korábban csatáztak ők ezen, hogy kinek is a pénze az a bizonyos összeg.) Az egy hónapnyi feladat után pedig kiderült, hogy az asszony megdolgozik ezért a pénzért, hiszen a gyereknevelés – és egyéb járulékok – valójában munkának minősülnek.
Szerintem meg nem.
Ha család vagyunk, akkor nincs ezen osztozkodás. Lehet, hogy valakinek a külön kassza jön be, mások a közösre esküsznek, van, ahol mindenki tesz be valamennyit a közösbe, de az, hogy én a közös (!) gyerekünk neveléséért kapjak pénzt (amiért megdolgozok??) kicsit meredek nekem. Ha nagyon cinikus lennék – szeretek az lenni – a házimunkáért is kaphatnék pénzt, sőt, azért, mert eljárok kozmetikushoz (hogy szép legyek), fitneszterembe (hogy feszes legyek), vagy éppen a szexért. Ez az anyaság=munka felfogás finoman szólva is kissé problémás nekem, pusztán azért, mert – szerintem – tovább generálja a családon belüli egyenlőtlenséget. (Nem, nem a feminizmusra gondolok, alapvetően hiszek a konzervatív családmodellben – de erről talán majd egy másik bejegyzésben később.) És ez nem jó. Ne anyagi elismerést, jutalmat, fizetést kapjak azért, mert a közös gyerekünket nevelem, hanem támogatást, dicséretet, együttérzést, megértést a különböző helyzetekben. És azt, hogy az apa ne csak 30 napra vállaljon egy kihívást. Mert a gyerek nem 30 napos munka…
A fotók illusztráció, forrás: pixabay.com
