Egy dolog rosszabb annál, ha a babád nem alussza át az éjszakát: ha igen. Legalábbis először.
Éjjel 1 óra van. Arra ébredek, hogy PiciLá határozottan dobálja magát az ágyban. Mindjárt ébredni fog – gondolom, gyors fejszámolás az utolsó szopizás óta – eltelt 4,5 óra. Kimegyek pisilni. Legalább nem akkor kell, amikor kijövünk. (PiciLá babaöbölben alszik, de praktikussági okokból – leszakad a derekam, ha a franciaágyon kell ülnöm – a nappaliban szopizik, én meg bárhol és bármikor visszaalszok…) Megtöltöm a vizespalackot is. Aztán visszamegyek érte. Aztán eszembe jut, hogy tegnap megfogadtam, akkor veszem ki éjjel, ha nyekereg. Valami 7. érzék ugyanis azt súgja, eddig nem mindig a baba igényei miatt keltünk – helyenként én gondoltam, hogy éhes, hiszen felébredtem (ugye az a bizonyos szimbiózis). Bár megválaszolni nem tudja ezt a dolgot, egyre rutinosabb anyai ösztönöm azt súgja, hagyjam aludni, most még nem éhes, csak dobálja magát. Biztos álmodik. Visszabújok.
2 órakor újra ébredek, PiciLá alszik, egyre közelebb van hozzám (nem tud mászni még, ma 2 hónapos, de nyugtalanabb éjszakákon valahogy mégis le tud jönni a matracáról). Visszateszem, betakarom, meg sem nyikkan. Számolok: 5,5 óra. Jó ez! Örülök, várok.
Innentől kezdve azonban nem alszom. A nem mászó babát 15 percenként segítem vissza a matrac közepére, meg-megsimogatom a hátát, próbálok aludni, de csak lájtos 10 percekre sikerül. Azzal nyugtatom magam, amit a védőnő mondott kb. 3 hete, hogy akár 7 órát is alhat egyben. Közben 3 órát mutat a telefon. 6,5 órája evett utoljára. Hang semmi. Mozgolódás semmi. Halkan szuszog. És fogja a kezem. (Az egyik simogatásnál ott felejtettem.) Kezdek pánikolni. És egyre inkább azon totózok, felkeltsem-e. (2,5 órával ezelőtti elhatározásom lassan elvérzik.)
Megébred PiciLá apukája. Gyors helyzetjelentek. Nevet, azt mondja, próbáljak aludni. Faramuci helyzet: én tudnék aludni, de nem hagyom magam, ő szeretne aludni, de nem tud. PiciLá minderről tudomást sem véve durmol.
Fél 4-kor már nagyon ideges vagyok. Végig gondolom mit tudok a kiszáradásról, melyik ismerősömnek mikor aludta át először a gyereke az éjszakát. Azon rugózok, hogy eleinte is simán kelt sírás nélkül, mi van, ha pont a mi gyerekünkből hiányzik a vészcsengő.
4-kor változik a helyzet. PiciLá nyugodtan alszik, helyette én dobálom magam. Életem párja olvas, kérdezi mitől tartok. Szárazon közlöm, hogy az éhen halástól. És ekkor halk cupoggást hallok. Még nincs egyéb hang, de örülök, mégiscsak van életösztön a gyermekben. Ugyan fél 5-ig kell várnom, amíg ennek hangot is ad, de legalább van.
Fél 5-kor az első síráskezdeménynél már boldogan szállok ki az ágyból. Megfogadom, hogy többet nem parázok az éjszakai alváson.
Miközben ezt írom azon morfondírozok, vajon hányszor alhatott volna már egyben ennyit, ha nem viszem ki szopizni akkor, amikor én ébredek és ő még csak mocorog. Persze rendes gyerek, sosem utasított még vissza.
A fotók illusztráció, forrás: pixabay.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: