Miközben ezt a bejegyzést írom, ülök a kiságy mellett, rá-ránézek hol mosolygva, hol aggódva, hol csak eltűnődve PiciLára, aki közben halk hangon gagyog – utolsó küzdelem az álom ellen -, és közben arra gondolok, hogy miért is ilyen fene nehéz ez az egész anyaság. Nem arra gondolok, hogy nem alszom normálisan hetek óta (pedig tényleg nem), nem is arra, hogy jó esetben 3 órán keresztül iszom a kávémat (ó, ha csak 3 órásra hűl…), nem is arra, hogy vannak napok, amikor rendesen kihívás eljutni a fürdőszobába (pedig vannak). Hanem arra, ami ilyenkor az ember lányában dúl. Nem én találtam ki a következő mondatot, hanem egy ismerősöm írta a paraanya posztok elindulása után: “amiket nekem sose mondtak, pl. azt, hogy a legnehezebb, hogy az ember majd’ beleőrül/pusztul abba a mélységes nagy szeretetbe és aggódásba, ami egyszer csak megjelenik a semmiből.”
Fantasztikus, ahogy ez az érzés egyszer csak megjelenik. És mindent felülír. Felülírja a fáradtságot, az éhséget, az önös érdeket, és igen, meghatározza a paraanyaság mibenlétét. Anyukám ezt úgy fogalmazza meg: túlságosan szereted – és ez a kijelentés valójában nagyon közel áll a fentebb idézett mondathoz.
Ma, amikor a vasalódeszka mellett állva a 22. pelenkát vasaltam (amúgy határozottan dühösen, mert közben az ebédhez készülő köretet is figyelni kellett, meg lassan a levest melegíteni, és még szerettem volna…de nem sorolom) Vekerdy Tamás mondata jutott eszembe: “Könyörgöm anyuka, ne vasaljon.!” – részletek a relax.cafeblog.hu oldalon. Persze hogy ne! Valójában nem akarok. Sőt, minden sejtemmel tiltakozom ellene! De nem hobbiból csinálom. Pontosan a fenti mondat miatt: mert azt szeretném, hogy ha 100%-ig tiszta, fertőtlenített pelenkán feküdne, azt nyalogatná – szeretnék biztosra menni. (A paraanyaságomból kifolyólag nekem ez a heppem a sok ezer mellett, más meg meg tudja oldani vasalás nélkül – ez nem minősítés, csak mondom.)
Igen, a mélységes nagy szeretetbe bele lehet pusztulni. Bár már határozottan javulok (az induláshoz képest), mostanában azért bőgök, mert olyan szép/okos/kedves/ügyesen gagyog/szeret fürdeni stb. Éjszakánként sokszor azért nem alszom azonnal, amikor ő végre mély álomba szenderedik, mert még csendben figyelem. Figyelem, ahogy nyugodtan fekszik, nézem a pici ujjacskáit, hallgatom az egyenletes légzését. Megsimogatnám, de nem merem (hátha felébred), így aztán csak csendben figyelem. Minden éjjel. Éjszakánként többször. Napközben is van, hogy elúszok a házimunkával, az öltözéssel, a bloggal, bármivel, mert leülök és figyelem. A most pillanatát. Ahogy most alszik. Ahogy pihen. Ahogy figyel. Vagy csak szorítom magamhoz még egy picit, pedig nézegetne már másfelé.
Genetikailag kódolt persze mindez. Nem tudtam, de fejbe vágott az első, mindent elsöprő szeretet érzés ott és akkor a rendelőben, amikor az orvos közölte, hogy bizony, az a pici pont a monitoron egy kis élet. Máig látom magam kívülről, ahogy elöntött az a forró szeretet, (képzavarral:) végig futott rajtam az eufória. Még nem láttam, nem hallottam, nem találkoztunk, de tudtam, hogy szeretem. Ez a szeretetet tölti most csordultig a szívem. Néha ki is csordul. Próbálom is már most mondani PiciLának: anya azért sír, mert boldog és nagyon szeret.
Fotó: pixabay.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: