Még mielőtt bárki azt gondolja, ez a paraanya-blogolás csak a félelmekről és a kétségekről szól, meg kell mindenkit nyugtatnom, vannak sikerélmények is. Nem viccelek, amikor azt írom, egy 6 hetes baba mellett ez már nem megy csodaszámba, de 3 héttel ezelőtt, ha engem kérdez bárki, akkor maximum lemondóan legyintek: “Aha, lesz majd jobb…persze, 20 év múlva” vagy “Á, ez nekem úgysem fog menni, én vagyok az egyetlen, aki defektes. Szegény gyerekem!”. Most már kicsit optimistábban látom a világot, ugyanis tényleg van abban a bizonyos gyermekágyas 6 hétben valami, hogy szépen lassan kezdtek összeszokni, kezd alakulni (valamiféle) rutin. Ráadásul túl vagyunk több olyan, számomra jelentőségteljes ponton, amitől egyre magabiztosabban mozgok a kezdő szülők világában.
Elsőre ott volt például a sírás. PiciLá eleinte macskákat megszégyenítő módon történő nyávogással próbálta magára felhívni a figyelmet – egyébként tényleg, az 5 napos kórházi tartózkodásunk során nem egyszer kérdezték a nővérek az osztályon: “A maga kismacskája sír?”. PiciLá azóta komoly hang- és tüdőfejlődésen ment keresztül, bár a babasírás még megvan (nyilván, 6 hetes, mire is számítottam), de az éktelen, torka szakadtából való üvöltésen túl már sikerült tökélyre fejlesztenie a kunyizást, a magára szépen figyelmet felhívó sírdogálást. Van határozott “oá” is a repertoárban, az alvás előtti hisztiről pedig ne is beszéljünk! Mindez azonban csúcsszuper – főleg nekem: ugyanis meg tudok már különböztetni különböző sírásnemeket. Laikusoknak mondom, ez nagyon nagy dolog! Az első pár hétben ugyanis főleg tehetetlen voltam, amikor együtt sírtam a babával, mert nem tudtam kitalálni mi baja.
Aztán ott volt az első babakocsis séta. Kettesben. Ami iszonyat rumli. Megtervezni a pakolási és indulási sorrendet, mindent be a táskába (textil pelenka, “mobil pelenkázó” minden tartozékával, plusz kisruha baleset esetén, végszükség esetén cumi, víz (nekem), iratok, kulcs, alma (nekem), pénztárca, még egy textilpelenka). Aztán jöhet a logisztika: milyen idő van, ki öltözik előbb, mert a bundazsák nagyon meleg és a gyermek amúgy is utál öltözni; anya szeret öltözni, de egyelőre nincs mibe (értsd terhesruha nagy, normál ruha kicsi – erről írok majd külön posztot, mert friss anyukák öltözködése lényeges pont!); a babakocsit az ajtóhoz kell hozni, derékaljat bele, gyermeket bele, közben fúj a szél, gyermek üvölt, kulcs sehol…mindegy, megcsináltuk. Nagyon féltem tőle, hogy első közös andalgásunk milyen hangzavarral és nem tetszéssel zárul, de PiciLá rendes volt velem az öltözésnél is, és nagyjából hang nélkül pihizett a kocsiban, amíg meg nem fordultunk.
A legnagyobb mumus egyébként még mindig a fürdetés. Sehogy sem fér a fejembe, hogy nem fogom elejteni a gyerkőcöt. Vagy hogy nem ér bele a feje a vízbe, ahogy fogom, esetleg nem rúgja ki magát a kezemből (a 6 hetes, bár igaz, elég izmos bébi, a kapálózásban pedig mindannyian jók), és nem esik a vízbe. Ezzel még barátkozom, a sikerlistámon egyelőre egy fél fürdetés szerepel, eddig édesapjáé a rituálé. Ő viszont olyan jól csinálja! Próbálnám megúszni a dolgot, de tartok tőle, hogy egyszer egyedül futok bele egy pelenka-balesetbe, és muszáj lesz rögtön fürdetni. Úgyhogy edzem magam, hogy ezentúl én fürdetem…Is. Minden másodikra. Talán.
Az evés. Ezt azt hiszem az elejére kellett volna írnom. Szerintem minden kezdő anya rémálma az anyatej körül forog. Elég-e. Jó-e. Éhes-e. Mennyit mutat a mérleg…Nem titok – akik eddig olvasták a korábbi bejegyzéseket vagy ismernek – én eléggé keretekben gondolkodom. Tehát amikor azt mondták a kórházban, hogy a babának minden evésnél 50-60 ml-t kell eltüntetnie, és ezt mérni kell, én bizony halál komolyan vettem. És mértem. És bőgtem, mert helyenként mutatott 0-át a mérleg, volt, hogy mínuszt is, PiciLá ráadásul bőgött, én meg rettegtem, hogy tápszert kell adnom. (Szeretném leszögezni, nem vagyok tápszerellenes. ha időközben úgy alakul(na); hogy kiegészítést kell kapnia a picinek, akkor kapni fog.) Próbáltak megnyugtatni (család, barátok tapasztalattal), én pedig magamat (cikkek, szakértők, fórumok, szoptatási tanácsadó), hogy muszáj-e mérnem evésenként, annyit stresszeltem. (Azt ne meséljem, hogy milyen izgalmas éjjel kettőkor hullafáradtan egyensúlyozni a félig alvó gyerekkel a mérleg fölött, főleg, ha bukik…) De mivel az első hetekben szépen, folyamatosan iperedett, az evésenkénti mérlegelést elhagytam. Fürdésnél mérünk szigorúan. Én pedig igyekszem nem továbbgondolni a dolgot.
És hogy miért emlegettem azt a bizonyos hat hetet? Nyilván nekem is óriási élmény, hogy nem csak a kaputól 40 méterre álló autóhoz tudok elvánszorogni, mint az elején. Öröm, hogy több az energiám, már van étvágyam, nem sírok (annyit). Pozitív, hogy van ez a blog – a legjobb, hiszen van rá idő! (Még ha kevés is.) Hogy előfordult, hogy tudtam főzni: kétszer! Hogy naponta legalább egyszer tudunk együtt enni a baba édesapjával. Hogy aludtam már egyszer 6 órát (sok részletben, de sikerült)! És voltam kozmetikusnál! És persze még valami, ami nem rólam szól: kezdődik a mosolygás, grimaszolás, hanggyakorlás. PiciLá részéről. Ez ugyan az ő sikere, én meg olvadozok.
Szóval, sikerélmények vannak. Akkor is, ha paraanya az ember lánya. Vagyis nem csak félelemből áll az életem. Igaz, itt az influenzaszezon…
A fotók illusztráció. Forrás: pixabay.com.
Kommentek