Kezdhetném azzal is, hogy tegnap végre először kiszabadultam. Nem mondatot akarok elemezni (pedig lehetne, annak idején a főiskolán jól belénk verték, hogy ha pedagógia pályára tévednénk mégis, akkor ne legyen gondja velünk a gyerekeknek – de ez egy másik történet), de több szempontból is vérzik a kijelentés. Nem igaz, hogy először. Voltam már kint (értsd a szülés után a lakáson kívül, ami 55 négyzetméter gyermekközpontú szolgáltató otthon), voltam egyedül (paraanya kórházba rohan, mert … – erről is talán majd később), voltunk együtt családosan – főleg unszolásra, mielőtt teljesen befordulok. (Mert ugye a téli gyerekeket nem lehet csak úgy 4 nap után kicipelni a hóviharba…meg különben is.) Fentiek miatt az sem igaz, hogy végre. De tény, tegnap eljutottam kozmetikushoz. Ami több szempontból is fontos.
Először is: magam miatt mozdultam ki. Nem bevásárolni, gyógyszertárba, gyerekorvoshoz kellett menni. Magam miatt mentem, énidőm volt – ha tetszik ez a manapság nagyon népszerű szó, ami minden leharcoltsága ellenére valóban tükrözi az alapvető jelentését -, töltődtem.
Másodszor: egyedül voltam. Egyedül az utcán, a saját tempómban, a saját gondolataimmal. Teljesen egyedül.
Harmadszor: elsősorban nő voltam és nem anya. Még akkor sem, ha közben egy másodpercre sem szűntem meg anyának lenni, főleg, mikor a kozmetikusomat agyonterheltem a szüléstörténetemmel, a paráimmal (ugye-ugye, paraanya?!) és a gyermekről készült pár fotóval. (Tényleg csak párat mutattam meg. A többezerből.)
Ez mind fontos. Többek közt azért, mert most jöhetnének a jól ismert nyelvköszörülések, hogy ha “ennyire megterhelő, akkor nem kellett volna gyereket vállalni”. Bouvet blogján olvastam pont erről a napokban: hogy az anyák mit mondanak és mit gondolnak. Bár kicsit hasonlít a bejegyzés a mindenki által jól ismert irodalom órán elhangzott “mire gondol a költő?” verselemző kérdésre, de a válasz is: “gondolta a fene”. Egy biztos: a fent említett mondat (ma végre először kiszabadultam), új lehetőségeket villantott meg paraanya mivoltomban.
0-24 órában anyának lenni nem egyszerű. Nem azért írom ezt, mert hirtelen tudatomra ébredtem és most megmondom a tuti frankót, hanem mert tényleg nem az. Nem is azért írom, mert millió számra tudnám magam mellé állítani az érintetteket, hanem mert a 24 órás szolgálat az 24 órás. Punktum. És félre értés ne essék, nem arról van szó, hogy az apák nem segítenek, hanem hogy – tetszik, nem tetszik – nem 24 órás szolgálatban vannak. Akkor sem, ha közben dolgoznak. (Még mielőtt vita kerekedne belőle, szögezzük le: a gyermekem apja a jófej, türelmes, lelkes és segítőkész APA (csupa nagybetűvel), aki éjjel is felkel, napközben is segít, pelenkáz, fürdet, altat, beszélget – és dolgozik. De nyugodtan, bármikor kivonulhat az otthonunkból levegőt szívni, töltődni. És még mielőtt tényleg félre menne, amit ezzel mondani akarok: nem a kivonuláson van a hangsúly, hanem a bármikoron.)
Tehát elmentem kozmetikushoz. “Ép testben ép lélek, rozzant testben éppen hogy élek” – ezt kedvenc irodalom tanárom egyik óráján jegyeztem fel aranyköpésként, és bő 20 év távlatából is igazat kell neki adnom. Töltődtem testben és lélekben. Szépültem, pihentem, beszélgettem. Beszélgettem egy idegennel (aki nem családtag és közeli barát), akit érdekelt, hogy első egyedüli kiruccanásomon (6 hetes a gyermek) mennyire tudom elengedni magam otthonról. 100 százalékosan – válaszoltam – mert apa-lánya szerelem van nálunk. És különben is, maximum 1 órát vagyok távol. Így történt, 50 perc alatt megfordultam. Boldogan, elégedetten, töltődve, szépülve. (Ha anya boldog, mindenki boldog, ugye?!)
A mai 50 perc magánélet egyébként nem csak miattam fontos. Fontos, talán a legfontosabb paraanya szempontjából: 50 percre otthon hagytam őt magát is. Szerintem ez nagyon nagy dolog.
Fotók: pixabay.com.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: