Paraanyának lenni nem választás kérdése. Vagy alapból az vagy, vagy nem – de ha egyszer megnyered ezt a (nem túl) kitüntető címet, soha többet nem szabadulsz. Gyakorlott gyermeket nevelő barátaim amúgy is azt mondják, a baba születését követően úgyis mindig lesz valami, amin aggódhatsz (kb. 3×18 éves koráig, és még azt követően is), a konkrét paraanya pedig biztosan talál magának újabb kérdést, amin rágódhat. (Nekem ez most éppen a túl- és alulöltöztetés problémája, de erről majd később írok.) Persze az is igaz, hogy nem mindenki hisz paraanya öröklétében – a legjobb fiú barátom, aki nem mellesleg két gyermekes gyakorló apuka, őszintén szurkol, hogy a bennem élő paraanya valami tragédiában kimúljon végre, de attól tartok, ez csak vágyálma marad.
Persze az elején (értsd első pár, sok hét, nálam személy szerint 4) mindenki vigasztal, hogy nem gáz ez az állapot. Mindenki parázik, főleg az első gyerekesek, mindenkinek van ma már vicces története, mindenki ismer valakit, aki még kriminálisabb, mint ő, és a legfontosabb, hogy mindenki túlélte ezt az állapotot. Te viszont, aki bent vagy az ördögi körben, csak azt érzékeled, hogy máshogyan reagálsz, mint szoktál, mint tervezted és legfőképpen ahogy szeretnéd. És idő, amíg beismered (mondom, nekem 4 hét), hogy igen, megváltozott benned valami, nem úgy reagálsz, ahogy – szerinted – normális. Főleg, ha erre felhívják a figyelmedet. Nekem például (a teljesség igénye nélkül) azért, mert:
– Sokat sírok. Nem jó, persze, akár a hormonokra is foghatnám, de az a helyzet, nagyon érzékenyen reagálok a baba jelzéseire. Főleg, ha fáradt vagyok. De talán majd kinövöm. Ő is.
– Figyelem. Egy órában többször. Főleg, ha nagyon csendben van. Igen, tudom, 9 hónapig a pocakomban volt – ott is szerettem, ha jelzett, minden rendben (pl. rúgkapált). De a “Miért ne lenne minden rendben?” kérdés nem válasz nekem.
– Mindig új kérdés foglalkoztat, legyen szó altatásról, öltöztetésről, levegőzésről. Jól akarom csinálni – kérdések mindig vannak.
– Túl sokat olvasok – nincs mese, a vészforgatókönyv-író mivoltomat még mindig nem sikerült legyőzni. Ez másokat biztosan idegesít, engem viszont megnyugtat. Egy ideig.
– Bizonytalankodom, jó anya vagyok-e. Főleg mert mindenhonnan az folyik, a jó anya mindent megérez, mindent tud, mindent megold. Kezdem lassan elhinni, paraanya nem rossz anya – csak többet aggódik a szokásosnál.
Megoldási javaslatom egyelőre nincs, jobb pillanataimban csak megvonom a vállam, “az vagyok, na és?” A rosszabb pillanataimban elsírom magam, mert problémának érzem, hogy ilyen vagyok. Nincs mit tenni, így szeretem.
A kérdés már csak az, kell-e szégyellnem.
Kedves Tőled,köszönöm!Remélem,hogy így lesz-hogy sikerül letudni a félelmeket mihamarabb,vagy legalább egészseges szintre redukálni az aggódást.
Hidd el, hogy jó anya vagy 🙂 Lehet, hogy nem tökéletes, sőt szinte biztos, hogy nem, mert olyan nincs, de elég jó anya vagy 🙂 Ha már ezen agyalsz, hogy jó anya vagy-e, csak az lehetsz!!
És hidd el azt is, hogy ki lehet lépni ebből a szerepből, persze nem könnyű,hiszen hordozzuk magunkkal a félelmeinket, és a gyermekeink mutatják a legnagyobb tükröt nekünk. De ha szeretnéd, el tudod engedni ezeket a félelmeket 😉 Szurkolok Neked, mert tudom, hogy nem mindig egyszerű… (Egy 3 gyermekes ex-paraanyu)