Hányszor, de hányszor hallottam a várandóságom alatt, hogy bizony, a gyermek megszületésekor majd érezni fogom. Tudni. Zsigerből. Olyan nincs, hogy nem. Minden jön majd magától, ösztönösen tudni fogom, mi a jó a kisbabámnak, fel fogom ismerni a kívánságát, egymásra hangolódunk, aztán – ezt már csak én teszem hozzá – jöhet a csupa rózsaszín máz a habos-babos fotókról, boldog összenevetés anya és gyermeke között, harmónia a családban.
Aha, az ösztön.
Azt gondoltam, a születés pillanatában már érkezni fog a katartikus “ANYA LETTEM!” érzés, ami mindent lesöpör a színről. Ehelyett először nagyon nagy fáradtságot és félelmet éreztem, hiszen milyen apró, most érkezett a világra, rám van utalva – és nekem még sosem volt gyerekem. Tehát nincs rutinom: nem tudom, mit kell vele kezdeni; mi lesz, ha valamit nem jól csinálok; mi lesz, ha – mi lesz, ha – mi lesz, ha… Az első kétségbeesést pedig határozottan fokozta, hogy a szobatársam fantasztikus rutinnal, magabiztosan és határozottan gondozta, ölelte a saját újszülöttjét – és felmértem, hogy én sosem leszek ilyen. Nem leszek, mert félek. Félek, hogy kárt teszek benne, félek, hogy nem tudom, félek, hogy nem jön elő az ösztön. (Különben tényleg, hol késik már?!)
Az első igazi kétségbeesés és nagy sírás a hason fektetett baba megfordításánál kezdődött. “Úristen, hogy kell?! És ha leesik? Ha rossz lesz neki? Ha kárt teszek benne? Nem tudom!” Csak ilyen gondolatok tolultak a fejembe. Persze mentségként ott volt a 48 órás ébrenlét, fizikai kimerültség és érzelmi igénybevétel – de hát anya vagyok, nem szabadna, hogy félelmeim legyenek! Vagy ha mégis, az ösztöneim majd legyőzik. (Azok az ösztöneim, amelyek valahol az otthonunk és a kórház között, vélhetően egy buszmegállóban várják a csatlakozást, hogy elérjenek engem, de igencsak késnek.)
Ott és akkor, abban a pillanatban paraanya megszületett. Sőt, nem csak megszületett, hirtelen óriássá nőtte ki magát. A pár órás kis élet minden egyes rezdülésénél ugrásra kész ragadózóként szorította a szívemet: most miért sír?, most miért nem?, fáj valamije?, éhes?, lesz tejem?, és ha nem lesz? hány napig leszünk itt? és mi lesz, ha hazamehetünk? Szívfacsaró dolog, ahogy mesterien alkot spirált az állandó aggódás, ahogy túlhatalmasodik a sok kérdés, ahol a paraanyában elveszik az ember lánya. Kérdés kérdést hoz elő, először csak magadat kérdőjelezed meg, az alkalmasságodat, aztán jön a pánik, mivel a kérdéseket nem tudod megválaszolni.
Az eszembe sem jutott, hogy talán másnak is vannak kérdései. Csak ők nem engedik, hogy ezek a kérdések többek legyenek holmi kérdéseknél. Hogy ettől még maradhatnak a jelenben, csodálhatják a gyermeküket anélkül, hogy a következő, rá leselkedő veszélyről morfondíroznának, el merik engedik magukat és szerethetik minden plusz gondolat nélkül. Paraanya tehát megszületett, és olyan sok kérdést dobott elém, hogy észre sem vettem a mögötte megbújó ösztönt. Mert hogy a kisbabám első óráit, napjait övező kérdésrengetegben a simogatás, puszilgatás, egymásra hangolódás jelen volt, csak nem tudtam megélni – hiszen mindenben a bennem belülről feszítő félelmet, féltést igyekeztem legyőzni, ahelyett, hogy engedtem volna teljesen kibontakozni azt a bizonyos ösztönt.
Fotó: pixabay.com.