“Én aztán nem fogom túlspilázni! Nekem elveim vannak! Majd a gyerek idomul hozzánk, nem mi fogunk ugrálni körülötte! Biztos nem aggódom túl!” Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokat, elveket, elképzeléseket tartottam, gondoltam, dédelgettem magamban korábban. Sőt, valójában sosem gondoltam magamról, hogy egyszer velem is megtörténik: paraanya leszek. Egész egyszerűen nem fért bele a magamról szép lassan (elmúlt harminc plusz és főleg a közelmúlt 2-3 év) kialakított képbe. Utóbbi persze a szokásos – és ezt minden cinizmus nélkül írom – határozott, magabiztos nő, aki sikeres a munkájában, boldog párkapcsolatban él, (már) nem fél nemet mondani, gondolkodó és érdeklődő, nem fél a kihívásoktól stb. Nos, a kihívásoktól speciel tényleg nem. De egy kisembertől?!
Sok minden változott velem/körülöttem/bennem az elmúlt pár évben. Dolgok teljesen kifordultak magukból, mások végérvényesen megsemmisültek, új kihívások érkeztek, körülmények változtak – mindezt a teljesség igénye nélkül. Önismereti túra volt a javából, és minden kínja (és persze öröme) ellenére tulajdonképpen nagyon örülök, hogy így alakult. Sok kérdést kimondattatott és megválaszoltatott, vitt tovább az úton, aminek a jelenlegi állomásán egy egy hónapos, szuszogó kismanó áll. Meg egy paraanya. Na, ez vagyok én.
Mert hogy senki nem mondta, hogy paraanya leszek. Hogy varázsütésre (értsd szülés után 3 óra) azzá válok. Hogy ettől nem tudok (egyelőre) megszabadulni. (Mondjuk ha már a “senki nem mondta”-nál tartunk, akkor azért érdemes lenne megkérdezni a családomat és a közeli barátokat, mert ők ezt nagy eséllyel sejtették, vagy legalábbis nem feltételezték, hogy nem történhet meg…)
Tehát paraanya. Az a fajta, aki párhuzamosan futtat 44 féle teóriát a lehetséges helyzetekről; mindig van C és D terve, de nem ritkán J is; aki korábban minden eshetőségre felkészült és a katasztrófahelyzetet ki tudta zárni; aki nem spontán; aki szereti a kezében tartani a dolgokat; aki mindent tudni akar, hogy a közelgő katasztrófát (vagy annak látszó helyzetet) meg tudja előzni; aki szakcikkeket és szakértői blogokat, könyveket olvas a témában, mert a tájékozottság magabiztossá teszi – és aki most tanulja, hogy a gyermeknevelésbe a felsorolt jellemzők egyáltalán nem férnek bele.
Ezért aztán, talán a lelkem könnyítése végett is, indul egy új kategória itt a blogon, a paraanya, amiből csetlés-botlásaim és kalandjaink leírását lehet követni. Lehet persze drukkolni, velem tartani, kérdéseket feltenni. Aztán majd kiderül, hogy a paraanyaságtól talán nem is megszabadulni kéne, hanem együtt élni vele…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: