Az egész azzal kezdődött, hogy jött egy üzenet a barátságcsoportba, nincs-e kedvünk egy hosszú hétvégére elutazni. De tulajdonképpen nem ezzel kezdődött, hanem azzal, hogy tizensok évvel ezelőtt egy osztályteremben (csak a rend kedvéért: huszonvalahány évvel ezelőtt egy másik osztályteremben) először osztálytársi kapcsolat kezdődött, aztán barátságféleség és padtársi bajtársiasság szövődött, végül a gyermekkorban összefonódott életszálak jó masszív barátságfonallá erősödtek. Mindez a felvezetés azért fontos, mert évek óta terveztük mi, gimis barátnők, hogy elmegyünk végre-valahára együtt egy jó kis hosszú hétvégére. Csak csajok. Vagy nem hosszú hétvégére, de legalább két napra. Vagy ha nem, akkor legalább egy napra (egy fél napra?) a közeli strandra. Aztán, mivel ez soha, sehogy nem akart összejönni, maradtunk a két, jó esetben három havonta összehozható vacsoránál, ahol legalább négy egész órát el tudunk tölteni együtt. (Inkább csak hármat, mert hullafáradtak vagyunk.)
Szóval jött ez az üzenet az esélytelenek nyugalmával (értsd, úgyse megyünk sehová, mert három nő összesen három gyerekkel és legalább hat családdal) nem tudja megoldani. Az esélytelenek nyugalmával jött a választási lehetőség is, Róma vagy Nápoly, Róma pedig egy órán belül átment, ahogy 3 nap alatt a kijelölt hétvége dátuma is, meg a szállás kiválasztása. Aztán pörögtek a napok, és felültünk a gépre, hogy 4 napra mindegyikünk otthon hagyja a komfortzónáját (erről majd később), és főleg a zajló életét, hogy próbára tegyük a barátságot (mondom, utoljára tizensok éve voltunk összezárva ennyi napra), és elmenjünk együtt Rómába, hogy aztán a következő évtizedekben csak ezt emlegessük és akarjunk visszatérni, akár együtt, akár külön.
Itt és most, ebben a bejegyzésben nem is Róma a lényeg. (De később kap külön kiemelt szerepet.) Hanem az, hogy mennyire szükségszerű néha kiszakadni a hétköznapokból, csak és kizárólag barátnőkkel útra kelni: gyalogolni és gyalogolni, minden látnivalónál és kirakatnál megállni, beszélgetni és nevetni, reggel és este egymás ruhájához öltözni, fürdőszobán békében osztozni, az étteremben este “ameddig kedvünk tartja” üldögélni, nem sietni, hídnak támaszkodni, röhögőgörcssel hármas szelfit készíteni, tengerparton csak úgy elnyúlni és folyton folyvást beszélgetni.
Róma tulajdonképpen egy önismereti túra volt. Szerintem mindhármunknak. (Na, nem az “elvesztem a nagyvárosban, úristen hogy találok haza, pedig még telefonom sincs és nem beszélem a nyelvet” verzióban, hanem a szó klasszikus értelmében: felnőttként, barátokkal, feltétlen szeretettel és a más ország, más emberek, más kultúra, látnivalók stb. megismerésének vágyával, vegyítve ezt a saját tervekkel, vágyakkal és gondolatokkal.)
Róma pedig megtanította mindazt, amit csak lehetett:
- az utazásról (hogyan lehet 4 ruhával, minimális fürdőszobai felszereléssel útra kelni),
- a tájékozódásról (hogyan lehet térkép nélkül közlekedni – “jé, ez a Pantheon!”),
- a szeretetről (üzentünk útközben a volt osztályfőnökünknek),
- a tanulmányokról (üzentünk a volt történelem és irodalom tanárnőnknek – és őszintén reméltük, hogy nem tesz fel válaszként beugratós kérdést valamelyik nevezetességről),
- a családról (hogy esténként mindenkinek legyen egy szabad félórája, amíg a szeretteivel beszél),
- a barátságról (hogy nem veszünk össze azon, merre menjünk, mit és mikor együnk, és ki melyik ágyban alszik, de összesen 3 érmét dobunk a Trevi-kútba ketten, mert hárman már nem férünk a szökőkút mellé, de mindhármunknak vissza kell jönnie).
Személy szerint nekem Róma volt az első igazi spontán és “most az számít, hogy menjünk és érezzük jól magunkat” utam – felnőttként. Nagy sétákkal és valódi kilégzéssel, felszabadító és mámoros utazás, amiről alapvetően két dolog jut az eszembe állandóan: a szembejövő lehetőségnek meg kell ragadni a grabancát, mert egy életed van és azt kell jól élni, illetve az, hogy Róma örök, ahogy az igaz barátság is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: