Napsütés, 30 fok, éhes a város. A déli harangszó hívogatóan csal ki mindenkit az utcára, kitört a nyári szünet, kicsik és nagyok, szorgosan dolgozók és a pihenést várók egyaránt rajzanak a kapukon kifelé, mindenki kajáért szalad, én is ebédért indulok. Az egyik szűk sikátor sarkánál idős néni áll, kezében pár forint. Nem kér hangosan, halkan mondja, segítsenek, mert nagyon éhes vagyok. Nincs 200 forint a tenyerében, számolom össze, amikor megállok vele szemben. Nyitom a pénztárcám, szerencsétlenkedek a főzelékkel teli műanyag dobozommal. Megfogja – mondja. És akkor leesik a tantusz. Tartozom neki! Legutóbb, amikor szintén ebédért mentem (de akkor még csak oda), adtam pár száz forintot, amikor megálltam vele szemben. Csak később, amikor a kajával kezembe indultam vissza, gondoltam rá, hogy meghívhattam volna ebédelni. Nekem pár százzal több, neki egy tál meleg étel. És napokig furdalt a lelkiismeret. Ennek legalább három hete.
Most, amikor ott állok vele szemben, ő pedig fogja a főzelékemet, eldől a kérdés. Spenót – mondom, tetszik szeretni? Szívesen odaadom. Odaadom? – kérdez vissza. Nagyon éhes – mondja, 80 éves, és nagyon éhes. Tudja mit, jöjjön velem, a kifőzdében meghívom egy ebédre, kényelmesen, asztalnál szépen megebédel. Nem jön – mondja, őt ott nem szeretik, mert kér. De a dobozból is szívesen elfogadja a főzeléket. Van kanala? – kérdezem, mert hozok, ha nincsen. Van kanala, ne menjek érte. De áldjon meg az Isten.
Nem, Isten ne engem áldjon meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: