Nyolcosztályos gimibe járni hosszú, a felvételi nehéz, oda csak jó tanuló diákok kerülnek be – azt hiszem, ez az általános vélekedés a képzéssel kapcsolatban. Lehet fújjogni, ujjal mutogatni vagy éppen vállat vonni, attól függően, hogy az ember hány évfolyamon folytatta a középiskolai tanulmányait, de az biztos, hogy a legmeghatározóbb nyolc évet egy közösségben tölteni, együtt felnőni, egy életre meghatároz.
Én nyilván elfogult vagyok. Nyolcosztályosba jártam, csak a saját tapasztalataimból tudok kiindulni. Emlékszem, milyen volt, amikor tízévesen, eléggé megrémülve, kikerültem a saját, megszokott környezetemből. Szinte mindenki új volt, a régi barátok el-elmaradoztak, a hosszú évekre osztott tanulási folyamat legyűrhetetlen és végeláthatatlan kihívásnak bizonyult, megspékelve az “ide csak jó tanulók kerülnek be” nyomással. Arra is emlékszem, hogy a több évtizede működő gimnázium ódon falai között viháncoló kölyökként csodálattal néztem a nagyokat, a felnőtteket, akik mindjárt érettségiznek, és az első éveseket, akik bizonyára nem rajongtak érte, hogy a középiskolában újra ugyanolyan kicsiket látnak a folyosókon, mint akiket az előző nyár folyamán sikerül lerázniuk.
Fotó: pixabay.com
Nyolcosztályos gimibe járni talán menő, talán nem. Mert hiába veregették a tanárok a vállunkat, milyen szépen ugorjuk meg az elvárt tanulási szinteket, a hagyományos évfolyamon tanulók – pár kivétellel – nem igazán kedveltek minket. Ez érthető, mindenki utálja, ha mással példálóznak előtte. De azért rossz érzés volt, amikor végre rendes gimnazistaként az általánosból ismert osztálytársad egy szót sem szólt hozzád, amikor nem volt közös bandázás az évfolyamon. Ahogy rossz érzés volt az is, hogy neked nem volt általános iskolai ballagásod, csak azért, mert négy éve ide jársz, és a következő négyben is ide fogsz.
De azt hiszem, mindösszesen ennyi a rossz. Mert nyolcosztályos gimibe járni jó. Nagyon jó! A legfontosabb 8 évet együtt tölteni egy csapattal, biztonságot adó keretek között, együtt tanulni és nevetni és élményeket szerezni és közösséget alkotni – a világ legjobb dolga. 26-an végeztünk, és én – kicsit szentimentálisan, meg persze azért, mert egyke vagyok – mindig azt szoktam mondani, van 25 tesóm. 25 különleges, értékes, fontos ember, akiknek egytől egyig sokat köszönhetek. Mert ott voltak, mindig ott voltak. Meghatározó és nehéz és felszabadító és könnyű helyzetekben is. Kiálltak egymásért, még ha (apró) diákcsínyekkel folyamatosan bosszantották is egymást. És mindig kíváncsiak voltak egymásra. Ahogy ma is azok.
Fotó: pixabay.com
Ezért élmény mindig egy-egy találkozás. Legyen szó a klasszikus érettségi találkozókról, egy születésnapi vacsoráról vagy éppen egy spontán szervezett kávézásról. Az ott köttetett barátságok kitartanak – még akkor is, ha 25 emberrel nem lehet napi szinten beszélni, és akkor is, ha nincs mindenkivel szoros kötelék. Ritka ugyanis, hogy pont a 10 és 18 év között kialakult kapcsolatokat így lehet megőrizni. De az nyolcosztályos olyan közös pont, amit senki nem felejt el. Együtt nőttetek fel. Ezt nem lehet elfelejteni!
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Kommentek