Az apákról ritkán esik szó, ha azt elemezzük, kire is hasonlítunk. Legalábbis mi nők hasonlóságokat keresve és azt kimondva, nagyon sokszor inkább csak az anyai példát látjuk magunk előtt, legyen szó jó vagy rossz tulajdonságról. Pedig apa is ott van. Nem csak mint szülő, hanem mint követendő példa, a mintavétel első (második) példája. És nem csak a rosszban. Mert a lányok az apjukra is hasonlítanak.
Korábban írtam már arról a felismerésről, hogy egyre inkább olyan leszek, mint anyu. Így igaz, nincs mit szégyenkezni, a család koordinálásában, az érzelmek kifejezésében és nem mellesleg a háztartás vezetésében tökéletesen leképezem az ő szerepét. De nem csak rá hasonlítok – és nem csak genetikai szempontból.
Írtam már arról is, hogy elég fiús lány voltam. Sőt, most is az vagyok. Ezt nem arra értem, hogy legóztam és matchboxokkal játszottam, hanem hogy fiús dolgokat csináltam. Például jártam apuval focizni (titkon ma is végig tudok szurkolni egy jó focimeccset, háborogni egy kihagyott gólhelyzeten – megtanították a szabályokat). Villanyt ugyan nem szerelek, de meg tudom különböztetni a csavarhúzókat, tudom használni a kalapácsot, ugyanúgy vezetek mint apu. Lendületesen. Tavaly például apa és fia csempézett a fürdőben (egyke vagyok), a napokban együtt szereltünk redőnyt. És még sorolhatnám.
Fotó: pixabay.com
Aputól azt tanultam, járj mindig a dolgok végére. Ha valami történik, annak oka van – és ezt nem spirituális értelemben értem. Ma is számolok, amikor villámlik, és várom a dörgést, de nem félek tőle. Ahogy attól sem esek kétségbe, ha fura hangokat hallok a lakáson kívülről – nem várok a szellemekre, keresem a fizikai magyarázatot. Tudom, hogy miként lehetek valakivel nagyvonalú vagy hogyan gyakorolhatom a ráutaló magatartást. Tudom, hogyan kell kiállni magamért, tőle tudom, hogy mindent lehet, csak akarni kell.
Ez az egész egyébként azért jutott eszembe, mert ma, amikor egy telefonbeszélgetés során éreztem, hogy a másiknak nem ott járnak a gondolatai, apu mondatával bontottam a vonalat: “majd akkor hívj fel, ha figyelsz is rám!”. Mert az apáknak mindig igaza van. (Ahogy általában az anyáknak is.)
Fotó: pixabay.com
Tudom, könnyen írom ezt, mert harmonikus családi életből jövök. Nem tisztem pálcát törni azok felett, akik nem érzik magukénak a fenti a sorokat, azért, mert valami megbicsaklott. De azt hiszem, bárhogy történnek is a dolgok az életben, apát akkor sem lehet letagadni. A gesztusainkban, a mimikánkban, a tetteinkben, a mondatainkban vissza-visszaköszön ő is – akár nők, akár férfiak vagyunk. Sőt, helyenként a harcos hozzáállásról, a kitartásról, a bátorságról vagy akár a félelemről is többet tanultunk tőle, mint mástól.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: