A megosztáson túl mit teszel a fogyatékkal élőkért?

• maszi
• 2016. május 22. vasárnap

Napok óta hangos az internet attól az edzőtermi esettől, ahol nem folytathatja tovább a sportolást egy Down-szindrómás fiú. Hogy napokkal a hír felröppente után már ott tartunk, hogy nem kitiltották a konditeremből, hanem megkérték a többi vendég visszajelzése alapján, hogy ne itt akarjon lefogyni, teljesen lényegtelen. Ahogy az is, hogy a terem vezetője a bulvársajtót hibáztatja a kéretlen “reklámért”. Meg persze a netet, hiszen egy ilyen ügy után a megosztások száma minimum a többezernél kezdődik.

Mert ilyenkor boldog-boldogtalan megosztja, micsoda megkülönböztetés érte az érintett fiút. (Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem érte megkülönböztetés!) De arra kíváncsi lennék, hogy hányan vannak, akik nem csak a neten, látatlanban és főleg ismeretlenül háborodtak fel az eset kapcsán, hanem amúgy a hétköznapokon is gyakorolják eme együttérzésüket. És nem, ezt nem az otthon melegében, a megszokott környezetükben teszik, hanem máshol! Ki az, aki valóban ismer fogyatékkal élőt? Ki az, aki segített már pl. egészségügyi vagy szociális hátránnyal élőn? Ki az, aki jár olyan konditerembe, ahol van Down-szindrómás edzőtársa? Ki az, aki nem csak a neten zúgolódik, hanem tesz is azért, hogy ezek az állapotok megváltozzanak?

Nagyon fontos, hogy beszéljünk egy ilyen esetről. Ebben az országban amúgy is szeretünk mindenféle korlátokat húzni, skatulyázni, jelzőket használni: “egészséges – beteg” vagy éppen “egészséges – fogyatékkal élő”. Csak azt felejtjük el, hogy a jelző mögött mindig ott van az ember. (Egy tabudöntögető rendezvénnyel kapcsolatban a témában itt írtam, egy személyes találkozás élményeiről pedig ezen a linken olvashatsz.)                        

Persze tudom, egyre több olyan beruházás zajlik, ahol figyelünk a fogyatékkal élőkre. Rámpás feljárót építünk a közintézményekhez, hogy be tudjanak jutni a kerekesszékkel közlekedők, akadálymentesítünk, Braille-írással segítjük a vakokat és gyengénlátókat, programokat szervezünk, hogy mindenki, kivétel nélkül tudjon teljes életet élni. Mindezt pedig nagy hangon hirdetjük magunkról – pláne olyankor, amikor egy ilyen, a fent nevezett (és tényleg) felháborító esettel találkozunk.

Az az igazság, szociális érzékenység ide, intelligencia oda, a feljebb említett pozitív példákkal szemben túl sokan vannak, akiknek fogalma sincs az egészről. Nem gondolom, hogy erről csak és kizárólag egyesével tehetünk, hanem ebben szocializálódtunk. Nem ismerjük a helyzetet, nem tudjuk milyen az, amikor egy közösségben tanulunk, dolgozunk, szórakozunk, élünk és létezünk fogyatékkal élőkkel. És ettől talán félünk. Mert ismeretlen. Mert azt gondoljuk, a fogyatékosság ragadós. És azt, hogy ha nem látjuk, nem kell róla tudomást vennünk. Pedig kell. És nem csak tudomást venni róluk. Elfelejteni a megkülönböztetést, vagy ha mégis, a különleges jelzőt használni. (Mondom, nálunk szokás a skatulyázás, akkor alkossunk egy ilyen skatulyát.) 

Szóval, van még feladatunk. A megosztásokon túl. Beszélni erről és programokon részt venni és nyitottabbá válni. Az esettel kapcsolatban személy szerint engem nem érdekel, hogy az edzőterem tulajdonosa vagy a vendégek döntöttek az eltanácsolás mellett. Ahogy az sem, hogy az eset a bulvársajtó miatt kapott-e visszhangot. Mert amíg egy közösségben akár egy embernek is ellenérzése van, addig van feladatunk bőven.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!