Napok óta hangos az internet attól az edzőtermi esettől, ahol nem folytathatja tovább a sportolást egy Down-szindrómás fiú. Hogy napokkal a hír felröppente után már ott tartunk, hogy nem kitiltották a konditeremből, hanem megkérték a többi vendég visszajelzése alapján, hogy ne itt akarjon lefogyni, teljesen lényegtelen. Ahogy az is, hogy a terem vezetője a bulvársajtót hibáztatja a kéretlen “reklámért”. Meg persze a netet, hiszen egy ilyen ügy után a megosztások száma minimum a többezernél kezdődik.
Mert ilyenkor boldog-boldogtalan megosztja, micsoda megkülönböztetés érte az érintett fiút. (Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem érte megkülönböztetés!) De arra kíváncsi lennék, hogy hányan vannak, akik nem csak a neten, látatlanban és főleg ismeretlenül háborodtak fel az eset kapcsán, hanem amúgy a hétköznapokon is gyakorolják eme együttérzésüket. És nem, ezt nem az otthon melegében, a megszokott környezetükben teszik, hanem máshol! Ki az, aki valóban ismer fogyatékkal élőt? Ki az, aki segített már pl. egészségügyi vagy szociális hátránnyal élőn? Ki az, aki jár olyan konditerembe, ahol van Down-szindrómás edzőtársa? Ki az, aki nem csak a neten zúgolódik, hanem tesz is azért, hogy ezek az állapotok megváltozzanak?
Fotó: pixabay.com
Nagyon fontos, hogy beszéljünk egy ilyen esetről. Ebben az országban amúgy is szeretünk mindenféle korlátokat húzni, skatulyázni, jelzőket használni: “egészséges – beteg” vagy éppen “egészséges – fogyatékkal élő”. Csak azt felejtjük el, hogy a jelző mögött mindig ott van az ember. (Egy tabudöntögető rendezvénnyel kapcsolatban a témában itt írtam, egy személyes találkozás élményeiről pedig ezen a linken olvashatsz.)
Persze tudom, egyre több olyan beruházás zajlik, ahol figyelünk a fogyatékkal élőkre. Rámpás feljárót építünk a közintézményekhez, hogy be tudjanak jutni a kerekesszékkel közlekedők, akadálymentesítünk, Braille-írással segítjük a vakokat és gyengénlátókat, programokat szervezünk, hogy mindenki, kivétel nélkül tudjon teljes életet élni. Mindezt pedig nagy hangon hirdetjük magunkról – pláne olyankor, amikor egy ilyen, a fent nevezett (és tényleg) felháborító esettel találkozunk.
Fotó: pixabay.com
Az az igazság, szociális érzékenység ide, intelligencia oda, a feljebb említett pozitív példákkal szemben túl sokan vannak, akiknek fogalma sincs az egészről. Nem gondolom, hogy erről csak és kizárólag egyesével tehetünk, hanem ebben szocializálódtunk. Nem ismerjük a helyzetet, nem tudjuk milyen az, amikor egy közösségben tanulunk, dolgozunk, szórakozunk, élünk és létezünk fogyatékkal élőkkel. És ettől talán félünk. Mert ismeretlen. Mert azt gondoljuk, a fogyatékosság ragadós. És azt, hogy ha nem látjuk, nem kell róla tudomást vennünk. Pedig kell. És nem csak tudomást venni róluk. Elfelejteni a megkülönböztetést, vagy ha mégis, a különleges jelzőt használni. (Mondom, nálunk szokás a skatulyázás, akkor alkossunk egy ilyen skatulyát.)
Fotó: pixabay.com
Szóval, van még feladatunk. A megosztásokon túl. Beszélni erről és programokon részt venni és nyitottabbá válni. Az esettel kapcsolatban személy szerint engem nem érdekel, hogy az edzőterem tulajdonosa vagy a vendégek döntöttek az eltanácsolás mellett. Ahogy az sem, hogy az eset a bulvársajtó miatt kapott-e visszhangot. Mert amíg egy közösségben akár egy embernek is ellenérzése van, addig van feladatunk bőven.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Többé-kevésbé egyetértek mind az 5 pontoddal. Nálam az elsődleges probléma az, hogy ész nélkül osztunk meg mindent, nem olvasunk és nem gondolkodunk. Értem én, hogy a média a “megkérték, hogy ne jöjjön” helyett előszeretettel használja a kicsit sem szinonima “kitiltották” verziót, de ismerjük a hírek születését és főleg eladhatóságát. Az esettel kapcsolatban persze jó, hogy az emberek felemelik a hangjukat, de engem továbbra is az izgat, hogy ők vannak-e, voltak-e ilyen helyzetben, és csak a neten nagy a szájuk, vagy tényleg tesznek-e valamit, hogy máshol is érvényesüljön az elfogadás.
Hmmm. A cikk hatására azonban elolvastam az eredeti sztorit, és pár észrevétel: 1. Az emberek többségét nem kell kitiltani sehonnan, ha megkérnek, hogy ne járj valahová, az is elég, a végeredmény ugyanaz. Ha kitiltották volna, az már szinte büntetőjogi kategória… 2. Ebben az esetben nem árt, ha mérték nélkül osztják az emberek a posztot. Legközelebb ha mellette ügyködik az edzőteremben egy downos ember, talán eszébe fog jutni, hogy ő egyszer megosztott egy ilyet, mielőtt reklamál a tulajnál… (A tulajt még sajnálná is az ember, ha nem reagálta volna le olyan ordenáré módon az esetet…) 3. Én sem szeretem már túlzottan a HVG-t, de azért a “bulvársajtó” kategória talán mégis erős egy kicsit. 🙂 4. Igenis zúgolódjanak az emberek a neten a sztorin, talán néhány edzőtermi gyökér elkezdi cikinek érezni a saját látásmódját. Nyilván nem fognak belül megváltozni, de kicsit talán vigyáznak a szájukra. Rájuk egyébként sem hatna semmiféle szentbeszéd. 5. Csak úgy eszembe jutott, ez már nem a cikkhez kapcsolódik szorosan: ha egy meleg férfival esett volna meg a dolog, őt valószínű mindenki arra bátorítaná, hogy csináljon bírósági ügyet, ország-világ előtt szégyenítse meg a tulajt, hirdessen bojkottot ellene, tüntessen az ajtaja előtt. A Down-szindrómás fiú meg jobban tette volna, ha el se megy az edzőterembe fogyni… Képzeld magad a szülője helyébe, ha történetesen neked kell elmagyaráznod: “Fiam, ide nem jöhetünk többet, mert…” Miért is? A reklamálóknak egyszer ki kellene próbálniuk milyen. Persze ők nem kerülnek ilyen helyzetbe, mert ha véletlenül gyermekáldás köszöntene rájuk, még idejében megszabadulnak a down gyanús magzattól. Így járhat az edzőterembe csupa szép, jól fejlett droid háborítatlanul.
És a megosztók 75%-a valószínűleg nem olvasta a cikket, jó szokás szerint. Optimista becslés.