Miért szerettelek meg?

Emlékszem, amikor először találkoztam veled. Ott ültünk a kis szobában, a dohányzóban, egymás után szívtuk a cigarettákat, és a világ nagy dolgairól beszélgettünk. Aztán betoppantál. Te voltál a “ki, ha én nem!”. És mértéktelenül feldühítettél. “Hát én, én aztán biztos nem!”. Azt magyaráztad, ismerjük egymást. “Onnan?” “Onnan? Biztosan nem.” “De, jártál oda”. “Nem, én sosem jártam oda”. Azt gondoltam, én aztán szóba sem állok veled. Aztán több, félig átbeszélgett éjszaka után, mert nekem mindig mennem kellett, találkoztunk. Este volt, hűvös, hideg homályba burkolózott a város. Csak mentünk, én meg beszéltem neked az értelmezés elméletéről. Ezt hallgattam akkoriban, komoly elmélet volt a főiskolán, és szerintem nem értette senki. Aztán te ott, a nagy semmi közepén, forralt borral a kezedben, elkezdtél beszélni róla, magabiztosan és öntudatosan, lefordítottad a saját nyelvedre, és olyan világot mutattál, amit még soha senki. Csak ballagtam melletted, meghatódottan a felismeréstől, hogy van valaki, aki érti, hogy miről beszélek. És talán az sem érdekelt, ha nem lesz holnap. Aztán lett. Messze a világvégén, borzoló esti széltől csókolt félhomályban, szorító, lepukkant folyosókon, fény úsztatta nagy teremben, ölelő kis lakásban, üresre kortyolt borosüvegek közt a dühöngő zenében, szélfútta tereken, csendes magányban. Beköltöztél a szívembe. Leraktad a cuccaidat, mint aki sosem akar elmenni. Befogadtalak, mint aki sosem akar elengedni. Azóta itt vagy. Más lett a világ. Nem tudom, megmondani, miért más. Talán a színe más. Vagy a hangja. Csak egyet tudok: érted, amit mondok. Mindig, minden helyzetben. Lehet, ez a szerelem.