Korábban inkább pozitív felhanggal bíró negatív tulajdonságnak, munkahelyen, állásinterjún, általános jellemzésnél pedig jó beugrónak gondoltam, hogy maximalista vagyok. Mert tényleg az vagyok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem annyira pozitív dolog, sőt, ráadásul ahelyett, hogy katalizátorként működne bennem, kiderült, hogy kézenfogta a parázást is.
Fotó: pixabay.com
Az egész azzal kezdődött, hogy ügyes gyerek voltam. Jól tanultam, jól viselkedtem, barátságokat kötöttem, segítettem másoknak. Azzal folytatódott, hogy még mindig jó gyerek voltam, jól tanultam, sport- és egyéb versenyekre jártam, díjakat kaptam, jó jegyeket szereztem. A feladatokat jól teljesítettem. Fiatal felnőttként tudtam, hogy az elém kerülő helyzeteket jól tudom megoldani, nem hibázok, nincs számomra lehetetlen. (Van, de általánosságban mégsincs.) Idővel felnőtt lettem. A feladatokat jól oldottam meg, nem hibáztam. Mindig a maximumot akartam kihozni magamból, az esetek nagy részében ez sikerült is.
Aztán történt valami. Meglegyintett a hibázás szele. De hát én nem hibázhatok! Én mindent jól csinálok! Olyan nincs, hogy én valamit nem tudok jól megoldani! (Pedig van!) Vagy ha mégis, ez nem derülhet ki! Ezért hajtok. Aztán elkezdtem félni. Hogy hibázhatok. Hogy ha hibázok, és ez kiderül, hogyan fogok így szembenézni magammal. (Első körben nem másokkal, magammal.) És nem csak a munkában. A magánéletben is. Minden szerepnek maximálisan meg akartam felelni. Hogy jó feleség legyek. Hogy jó barát. Hogy jó munkaerő. Mondom, maximalista vagyok.
Fotó: pixabay.com
Aztán olvastam erről, többnyire szakkönyveket, életvezetéssel foglalkozó (pszichológiai) írásokat, és úgy döntöttem, nem mehet így tovább. Mert a maximalizmus nem katalizátorként működik, mint ahogy azt elképzeljük, hanem szépen lassan behálóz, mint valami fojtogató ragadozó, és szépen lassan gúzsba köt. Mert hirtelen minden parává válik. És nem azért, mert tök normális, hogy valamit nem tudsz megcsinálni (ember vagy), hanem mert párosul a “ha nem tudom megcsinálni, szar ember vagyok” érzéssel. Elkezdesz félni, hogy lerombolod a saját nimbuszod, a félelemtől kapkodni. Hiszen te nem hibázhatsz! Heteken, hónapokon, de főleg éveken keresztül bizonyítottad magadnak, hogy mindenre képes vagy. Aztán beüt a krach.
Fotó: pixabay.com
Persze tudom, hogy normális, ha az ember téved. Tudom, és szerencsére gyakorlom is az elviselését. Ember vagyok, hibázhatok. De hogy a maximalizmusom miatt stresszben éljek, ahhoz egész egyszerűen öreg vagyok. Nem, nem úgy értem! De itt az ideje, hogy felnőtt fejjel, néha kicsit lassabban mint szeretném, néha hibákkal tűzdelve, magamat nem megkérdőjelezve menjek tovább az utamon. Mert nem akarok félni.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Kommentek