Hivatal, sorban állok. Anyuka az ügyintéző gyermek (nem hatéves) mellett, éppen okosító előadást tart az igazolvány kiváltásának menetéről. Aztán hívószóra odalibben a pulthoz, szóhoz sem engedve porontyát, határozottan, gyorsan intézkedik. Máskor apuka tájékozódik telefonon, milyen megoldások jöhetnek szóba a sikertelen vizsgaidőszak végén. A postán megint anyuka áll sorba az ifjú felnőtt erkölcsi bizonyítvány kiváltásának kérvényezésekor, és még sorolhatnám. Tényleg ennyire önállótlanok a gyerekeinek, vagy a a szülők nyomják el őket?
A kérdés jogos. Úton-útfélen abba botlunk: a mai fiatal generáció önállótlan, gyáva, semmit nem tud elintézni, hová jut így az emberiség? Mindenféle statisztikákat olvashatunk a kérdésről, kívülről fújjuk, hogy a harmincévesek nagy része még otthon lakik (nyilván, ennek anyagi okai is vannak), a pályaválasztás előtt állók meg azt sem tudják, mit fognak magukkal kezdeni. “Bezzeg a mi időnkben!” De közben elfelejtjük, hogy sok esetben a nyámnyila tini mögött ott áll az óvó-védő-őrző belbiztonsági szolgálat (értsd szülő), aki minden felesleges terhet le akar venni gyermeke válláról, csak hogy könnyebb legyen az élete. Könnyebb? Hát persze! Csak éppen az alapvető helyeken nem ismeri majd ki magát: nem tudja, merre induljon a hivatali ügyintézés során, nem tudja, hogyan működnek a különböző gépezetek.
Fotó: pixabay.com
Korábban már írtam arról, hogy sokszor meggondolatlanul szedjük elő az ifjabb generációt, hibáik után kutatva. Pedig tanulhatunk is tőlük, ha nem vagyunk elég szemellenzősek. Mert – maradjunk a fenti példánál – az önállóság kérdése nem velünk született képesség. Sokkal inkább készség, amit el kell sajátítanunk. Csak csendben jegyzem meg: ha mások hagyják.
Fotó: pixabay.com
Értem én, hogy anyuka például gyakorlottabb problémamegoldó, mint a gyermek. Azt is, hogy apuka hangszíne már a hozzáállást is befolyásolhatja egy-egy feltett kérdés esetén (a magázódásról hasonló témában itt írtam). De azt egyáltalán nem értem, hogy miért kell azt játszani, hogy a gyerek még mindig 4 éves. Hogy miért nem mehet egyedül iskolába, miért kell az iskola tanterméig kocsival vinni, miért kell helyette mindent elintézni, miért nem lehet önállóságra nevelni? Mert nem az az önállóság, hogy egyedül felkészül a másnapi dolgozatra, hogy különórákra jár, hogy suli után lehet 2-3 órát a haverjaival, nézhet tévét egyedül, mehet fesztiválozni. Az az önállóság, hogy önállóan befizeti a csekket (csendben jegyzem meg, a mai gyerekek nem ismerik a csekket, de ez nem feltétlenül az ő hibájuk, egyre ritkább, hogy sárga szelvényen intézzük a befizetéseinket), hogy tud űrlapot kérni és kitölteni, hogy tudja, hová és merre fordulhat a kérdéseivel.
Fotó: pixabay.com
Aztán persze az is lehet, hogy csak én várok túl sokat. De én abban nőttem fel, hogy a szüleim hagytak önállósodni. Egyedül mentem nyelvvizsgázni, felvételizni, anyu nem ült mellettem a postán, a rendelőben, az okmányirodában, ha intéztem valamit. Nem akart megmenteni (mindig minden helyzetben, pedig ismerjük el, a szülők mindig meg akarnak minket menteni mindentől). Nem akart mindent megoldani helyettem. Hagyta, hogy megtanuljam a dolgokat. Mert a fiatal felnőtt gyerekünk esetében még lehet, hogy boldogságot okoz, ha a szülő old meg mindent, de hogy 10 évvel később még mindig örömet okoz ugyanez a felállás, azt kétlem.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Kommentek