Nem tudom, ki volt az a barom, aki azt állította, a titok édes teher. Egyrészt ritka, hogy a titkok nem derülnek ki, másrészt tényleg teher, és az évek alatt egyre több rakódik ránk. Az apró, icipici, szinte jelentéktelen rejtegetnivalótól a súlyos, nehéz titkokig. Persze a teher közös: annak is, aki a bizalmával megtisztelt minket (jó emberben bízott-e meg), és annak is, aki őrzi.
A titkok érdekessége mégsem a teher szintjén múlik, szerintem leginkább korfüggő. Gyerekként és felnőttként is máshogy tekintünk a rejtegetnivalókra. Óvodásként, kisiskolásként például gyakran megsúgtunk egymásnak dolgokat (pl. Béla szerelmes Ágiba stb.), de később ez túllépett a szimpla szerelmi ügyeken (néha), és más típusú gondolatokat, tetteket osztottunk meg egymással (jövőre vonatkozó tervek, álmok stb.). Nyilván a kapcsolatok szintjén is más a titkolózás: nálunk a családban például sosem sugdolóztak a szüleim, de létezett a bűvös “országos titok” kifejezés – Süsü után szabadon -, ami megtiszteltetés volt, és nem lehetett visszaélni vele. Nem nagy dolgokra gondolok, csak egyszerűen arra, amit 6 évesen nem biztos, hogy úgy értelmeztem, ahogy a felnőttek. De így nem is akartam. Volt egy közös élményünk, volt egy közös titkunk.
Normálisan egyébként nem kell(ene) senkit sem figyelmeztetni, hogy mit nem szabad elmondani. És nem csak a magánéletre gondolok, hanem arra, amikor egy új munkára való pályázáskor a motivációs levélbe beleírjuk: “kérem bizalmasan kezelni, mivel jelenleg állásban vagyok”. Persze, ha mindig azt mérlegelnénk, hogy mikor, kivel és mit osztunk meg, akkor egyszerűen meg is némulhatnánk, hiszen bent van a pakliban, hogy egy-egy nem publikus információ ott és akkor és azelőtt lát napvilágot, ahol és amikor és főleg aki előtt nem kellett volna. A probléma valójában ez.
Mert hogy lehet úgy normális életet élni, hogy bizonyos körökben erről, más körökben arról nem beszélünk. Nem teszünk megjegyzést pl. a piros ruhára – mert Z. hülyét kap tőle. Nem emlegetünk fel emlékeket, mert az valakinek rosszul eshet. Nem teszünk fel kérdéseket, ha Y. ott van a társaságban, mert falazunk X.-nek, stb. Így aztán frankó kis lavírozás válik az egészből, lavírozás, akár a szlalomozás az autópályán a kocsik a között, ami baromi fárasztó, és elnyomja a legfontosabb dolgot: az őszinteséget.
Nem állítom, hogy aki titkot őriz, az nem őszinte. Dehogynem! De valaki mondja már meg nekem, hogy miért kell mindig titkot őrizni? És főleg azt, hogy a kiderül-nem derül kérdések között mindig az fél a legjobban, aki megőrizte – mert őt vehetik elő? (Hogy jó vagy rossz titkot őrzünk, az más kérdés, lényegét tekintve egyáltalán nem tartozik ide.) Legutóbb A.-val beszélgettem erről, aki kategorikusan kijelentette, ő bizony nem is akar tudni róla, mert rettegésben élne a következő hetekben. Amíg minden el nem simul. Vagy ki nem derül.
Szóval, fura dolog ez a titok. Nagy megtiszteltetés, a bizalom jele, valamiféle kezdeménye az együttműködésnek. De hogy édes teher lenne, azt határozottan kétlem. Inkább újabb akadály a magunk és mások felé vezető úton, úttorlasz, amit folyton át kell ugrani. És nem azért, mert titkot tartani nehéz! Hanem mert annak ellenére okozhat a titkok tudóira nézve csalódást, hogy már nincs mit rejtegetni, az elhallgatott dolog jelentősége a múlt homályába vész. A számonkérés azonban megmarad: “te tudtál róla, és nem szóltál!” És ez, akárhogy is nézzük, igaz.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Ne titkold el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
