Amikor elmaradnak a klasszikus, kézzel írt levelek, amikor esténként már nem vezetünk naplót, amikor felnőtt magabiztossággal kijelentjük, hogy nem mennénk vissza a múltba, mert minden jól van, és úgy van jól, ahogy történik, amikor nem nosztalgiázunk, akkor néha mégiscsak elkalandozunk. Mert a naplókat és a leveleket ki lehet dobni és el lehet felejteni, de az internet nem felejt. Szép kis virtuális regényt vezet rólunk – a saját segítségünkkel. Például a levelezésünkben.
Érdekes lény az ember. Szinte kézzel kapaszkodva küzd, hogy érzések, élmények, tapasztalatok bármikor visszaidézhetők legyenek, tinédzser korában leveleket gyűjt, (fény)képeket őriz, sms-eket tárol. Aztán dühében vagy nyugalmas bölcs időszakban mindezektől megszabadul, hogy még csak véletlenül se tudja őket előhívni – a múlt elavult, már csak az emlékeiben marad elérhető. De az előhívásra már nincs idő.
Fotó: pixabay.com
Nem így a net – és most nem a Facebookra gondolok. Nem is arra, hogy a kereséseink alapján különböző algoritmusok kattognak, hogy egy-egy elütött szóra alapozva mit is akartunk megtalálni, hanem a levelezésünkre, ami egy egész élettörténetet bont ki. Hiszen ki törődik azzal, hogy évekkel ezelőtt mikor és kinek üzent? Hol jutna eszébe, amikor ma már bármilyen netes alkalmazással üzenhet? Miért akarna hosszú, részletes leveleket küldeni? Emlékeztek még, amikor nem volt messenger? Amikor nem volt közösségi oldal? Amikor a virtuális kapcsolattartás kimerült a hosszú emailekben?
Fotó: pixabay.com
Az történt ma, hogy kerestem valamit a fiókomban. A virtuálisban. És beszélgetésekre bukkantam. Sok évvel ezelőttiekre, amelyen nem csak megmosolyogtattak, hanem útnak indítottak, egy párhuzamos világba, amikor nyitott szemmel is újra látod a történteket, ahol hirtelen felsejlik az érzések, élmények, elfeledett történések sora, megkopva már, és a jelent nem befolyásolva, de hirtelen mellénk telepszik a múlt. Nagy vidáman teszi ezt, kajánul belemosolyogva az arcunkba, emlékeztetve nehéz és könnyű, terhes és felszabadító történetekre.
Azt hiszem, egyébként ez nem baj. Személy szerint én nem csak utaztam egy kicsit a múltba, hanem értékeltem, átgondoltam. Döntéseket, helyzeteket. A saját reakcióimat. Sajnáltam-e? Nem sajnáltam. Annak viszont őszintén örülök, hogy mégiscsak megvannak ezek a levelek. Emlékeztetőül.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Kommentek