Kicsit félek a sorozatoktól. Nem a tévében láthatóktól, azoktól őszintén rettegek, és nem is nézem, hanem a könyvsorozatoktól. Ha kudarccal kezdődik, esélye sincs, hogy újabb bizalmat szavazzak, ha pedig valami jól indul, mindig ott a riasztó lehetőség, hogy nem lesz olyan élmény, mint az előző. Ez a kötet is ilyen, napok óta rágódom, mit írjak róla, hogy ne legyek túl elfogult a véleményemmel, de aztán ma, amikor az olvasóklubban kicsit beszéltem róla, helyére kerültek a mozaikok. Gévai Csilla Lídia, 17 című kötetéről lesz szó, szigorúan szubjektívan. Ahogy könyvekről mindig.
Alig vártam, hogy elolvashassam. A megelőző naplóregény, a Lídia, 16 igazán fantasztikus. Azonnal megszerettem a “furcsa” lányt, itt írtam róla bővebben. De a folytatásról tényleg sokat gondolkodtam. Valószínűleg velem van a baj, ugyanazt vártam, ugyanazt az érzést, mint az első könyvtől. Pedig Lídia változik, most már 17 éves, teljesen normális, hogy ő és a naplója is változik.
Csak mintha elhagyott volna magából valamit. A nevetésre késztető, csendesen szemlélő és hangosan megszólaló cinikus helyzetleíró tinit, sokkal nagyobb teret engedve a mélyen megbúvó, magyarázatot kereső fiatalt, aki olyannyira elmerül a saját világában, hogy nekem kezd sok lenni. Mert az rendben van, hogy korábbi szerelmét, Gulácsyt hús-vér emberekre cseréli, de hogy folyamatosan, hosszú és (számomra) gyötrelmes beszélgetéseket folytasson Latabár Kálmánnal, az most nagyon nincs rendben. Tulajdonképpen nem is Latabárral van a gond vagy Lídiával. Csak ahogy beszélgetéseik összekeverednek a valós történésekkel, furcsa helyzetet teremt, hogy Lídia tudja-e, mi a valóság. (Nyilván, ő tudja, csak nekem nehéz követni.)
Aztán ott van a másik vonal, a kissé spirituális értelmezési mód, miszerint Kubik Lídia akár láma is lehet. Mégis értem. 17 évesen (és még azután is) az ember keresi magát, nézeteket próbál, kapaszkodó után matat. És mindez rendben van. Mert nem veszik el teljesen ebben a világban, szépen gyalogol a célja felé, értelmezi az őt körülvevő világot, a barátságot, a szerelme(ke)t, a meghatározó, fontos jelenségeket.
Valahogy mégis űrt érzek. De nem biztos, hogy ez Lídia hibája. Azt hiszem, én tehetek erről, mert csak úgy faltam a könyvet. Nem hagytam elég időt, hogy ülepedjenek a leírtak, nem vettem észre, hogy művészetében Kubik Lídia folyamatosan teljesedik, hogy változik, hogy nem maradhat az a 16 éves lány, akivel pár száz oldallal korábban, az első kötet kezdetén barátságot kötöttem. De azért szurkolok neki, és őszintén remélem, hogy egy év múlva megtalálja a helyes utat a realitás és a képzelet között.
(A szerző illusztrációi amúgy továbbra is eredetiek, és a borító is sokkal-sokkal szimpatikusabb.)
UPDATE: miközben ezt a bejegyzést írom, újra belelapozok a könyvbe. És kicsit sajnálom, hogy fentebb nem írtam olyan lényeges (és meghatározó) pontokról, mint Lídia frizuraváltoztatás, a családban felbukkanó betegség, illetve az abból származó változások, a naplóban megjelenő idézetek, az első részegség, a bátor kiállás. Mert mindez nagyon-nagyon fontos. 17 évesen, és később is. (Latabár ettől függetlenül túl sok szerepet kap!)
Gévai Csilla: Lídia, 17 (Tilos az Á Könyvek, Pozsonyi Pagony Kft., 2015.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: