Mi, nők, hajlamosak vagyunk az énidő kiosztásakor csak magunkra gondolni. Nem igazságot szeretnék tenni a világban (dehogynem!), de azért kicsit faramuci a helyzet, amikor a magunkért küzdés közben elfeledkezünk arról, hogy a másik is ember. Igen, a másik. A férfi. Mert az énidő neki is jár.
Nem ritkán hallom társaságban, amikor egy-egy fél kibukik azon, a párja/társa/kedvese/szerelme most éppen magánprogramot csinál. Több olyan embert is ismerek, aki munkaidőn túl nem léphet ki egyedül a lakásból, vagy ha mégis, időben haza kell mennie. Abban az időben, amit a másik határoz meg neki. A fent említettek vonatkoznak férfiakra és nőkre is vegyesen, kit a féltékenység, kit a féltés, kit a birtoklási vágy, míg van, akit a rajongó nagy szerelem sarkall arra, ellopja a másik énidejét.
Fotó: pixabay.com
Nem leszek álszent, én is borultam már ki azért, mert a másik – az én ki nem mondott terveimmel ellentétben – programot szervezett magának, vagy csak úgy elindult a nagyvilágba, mert egyedül akart lenni. Nyilván, ilyenkor az ember (lánya) rögtön magára veszi a dolgot (“biztos velem van a baj”, “biztos nem vagyok elég neki”, “biztos más érdekesebb”), ahelyett, hogy azon gondolkodna, néha ő is szeretne kiszakadni a megszokásból, csak úgy egyedül lenni, vagy éppen nem egyedül, de nem a párja/társa/kedvese/szerelme társaságában. (És ha ezt megteszi, milyen jó neki!)
Mert ez normális. Párkapcsolatban, házasságban, akármilyen státuszban, de normális. Mert néha jól esik egyedül lenni. Nem a konyhában, nem a fürdőben, nem a tévé előtt bambulva, nem a fodrásznál. (Az más kérdés, hogy sokszor társaságban is egyedül vagyunk.) Egyedül, amikor csak rólunk szól a világ, amikor a saját gondolatainkkal egyedül lehetünk.
Fotó: pixabay.com
Énidő. A legáltalánosabb meghatározás szerint az az önmagunkra fordított idő, amikor bármit csinálhatunk, ami számunkra örömet jelent, ami feltölt, ezáltal segíti személyes fejlődésünket. Persze otthon, azért dühöngve, mert a másik éppen lelépett, elég nehéz ezzel egyet érteni, vagy éppen elfogadni, de furcsa módon akkor biztos nem jutnak eszünkbe jellemzésként a válogatás nélküli szavak (többségében minőségjelzők), amikor a saját énidőnkben gondolkodunk, netán azért harcolunk vagy épp azt töltjük.
Fotó: pixabay.com
Mert ugye nekünk sem arról szól az énidő, hogy mocskosul lerészegedve fetrengünk a hülye haverjaink társaságában, obszcén vicceket mesélve és új kapcsolatról álmodozva! (Csendben jegyzem meg, nem kell énidő ahhoz, hogy ha a másik ezt akarja, megtegye. Az persze eszünkbe sem jut, hogy világot váltanak, netán csak kiadják magukból az elmúlt napok feszültségét.) Arról nem is beszélve, hogy nagyon rossz szájízzel indulsz el, ha a másik szemében a határozott nemtetszést látod, haraggal jól megspékelve, duzzogással és morgással karöltve.
Az embernek (és az ember lányának) szüksége van az énidőre. Hogy az ott töltött élményeket, gondolatokat és érzéseket aztán betölthesse a kapcsolatba is. Szóval, nem egyszerűbb elfogadni, hogy neki most erre van szüksége?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: