Nem vagyok benne egészen biztos, hogy miért gondoljuk, játszani csak gyerekként lehet. Ritka ugyanis, hogy az ember (lánya) magának keressen bármilyen társast, kártyapaklit, fejtörőt, és valljuk be, maximum akkor bámulunk nosztalgiával eltelve a polcokon sorakozó dobozokra, ha a rokon gyerkőcnek kell szerezni valami meglepetést egy-egy ünnep alkalmából. Pedig játszani jó, felnőttként is, még ha nem is ugyanúgy tesszük ezt, mint gyerekkorunkban.
Fotó: pixabay.com
Bár a vidám fiatalkor (értsd tízes, húszas évek) legjobb élményei nemcsak a közös játékhoz köthetőek (nyilván egy viharvert sátrazás, hajnalig tartó bográcsozás, tikkadt nyáresti fűben fetrengés hasonlóan meghatározóak), a lényeg tulajdonképpen a közös élmény. Emlékszem, a szüleimmel rengeteget kártyáztunk otthon, nyaraláskor, utazás közben. Az unokatesókkal legóztunk és ország-városoztunk, a barátokkal pedig (nem csak) szórakozóhelyekre jártunk, hanem Activityztünk is.
Fotó: pixabay.com
Legutóbb a barátainkkal társasoztunk. Első blikkre mókásnak hangzik, hogy komoly, egzisztenciával rendelkező, az életüket tudatosan építő felnőtt emberek ülnek le a tábla mellé, de bizony ez történt. Előkerült a Gazdálkodj okosan! – egyrészt, mert mindenki kedvence, másrészt, mert ezt tudtuk elővarázsolni. De valahogy, amire számítottam, hogy most aztán mindannyian visszaváltozunk gyerekké – nem történt meg. Nem arról van szó, hogy halálosan komolyan vettük volna az egészet – mint gyermekkorunkban, amikor igenis számított, hogy ki fog nyerni, hanem nevetéssel, gáláns megbocsátással, engedményekkel játszottunk – helyenként felrúgva a szabályokat. Engedményeket tettünk, amelyekkel a valós életben egyáltalán nem találkozunk.
Fotó: pixabay.com
Ott volt például A., aki már az első körben összevásárolta a létező bútorokat – ameddig a pénze kitartott. Aztán nagyjából a 24. mezőn eladósodott, és ki kellett volna esnie a játékból. Ehelyett mindannyian kölcsönt akartunk neki adni, láthatatlan futamidőre, végül adott a bank, de határozottan kedvezőbb feltételek mellett, mint ami a szabályzatban szerepel. Aztán B. került egyik büntetőmezőről a másikra – nem kevés derültséget okozva ezzel, de a sorozatos balszerencsét egyszerűen egy “húzz új kártyát” felkiáltással űztük el. Nem volt kötelező megfelelés, nem volt stressz, egyszerűen csak játék volt. Játék, aminek az volt a célja, hogy mind a hatan a lehető legjobban érezzük magunkat, apró kárörvendésekkel, őszinte segítségnyújtással, és mindvégig határozott figyelemmel.
Fotó: pixabay.com
Mert felnőttként valahogy másként játszunk. Jól esik kicsit kiszakadni a mindennapok zaklatott iramából, jól esik önzetlenül segíteni, jól esik szívből magadat adni. Jól esik csak játszani. Csak azt nem tudom, a vidám tízes és húszas évek után hol hagyjuk el magunkból, hogy akarjunk játszani. Mert egy-egy társas mindenkinél lapul a szekrény tetején, a fiókban biztosan van egy kártyapakli, és akár kettesben, akár nagy társasággal élmény egy kicsit csak táblán lépkedni, játékpénzzel fizetni, szerencsét próbálni. Jól esik úgy játszani, ahogy a hétköznapokon nem lehet.
Őszintén, ti mikor játszottatok utoljára?
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
Ma délután, amíg aludtak a gyerekek. 🙂 Régen elég gyakran játszottunk a barátokkal, és amíg nem vett feleségül a férjem, többször segített nyerni is. 😀 Most persze én vagyok az, akit jól meg lehet verni.