Egy ideje jegelem ezt a gyerekkérdést – itt a blogon és amúgy a hétköznapokon is. Nem csak azért, mert szokásom 2-3 (néha 5-6) havonta visszatérni a témára (és ezt nem kívánom megváltoztatni), hanem mert közben rengeteg impulzus ér, és bizony, az ember (és főleg a gondolatai) változnak. Legutóbb nagy vihart kavart a gyerekvállalással kapcsolatos irigykedésem, de tény, hogy akkor azt éreztem. Közben pedig múlnak a hetek, a hónapok, és az irigykedésből valami más lett.
Anyukám – aki egyébként nem szól hozzá a témához (értsd nem zaklat a “mikor leszek végre nagymama?” kérdéssel), mert tisztáztuk, hogy család ide vagy oda, ez magánügy – legutóbb azt mondta: nem csodálkozik, hogy a mai fiatalok gyakrabban vállalnak 30 évesen gyereket, és nem tíz évvel korábban, mert a környezetükben nem ez a természetes. Nem a klasszikus “bezzeg a mi időnkben” oktatósorozat következett, pusztán a szimpla ténymegállapítás: amíg a ’80-as években a huszonévesek nagy százalékának volt már egy vagy két gyereke, addig manapság ez eltolódik. Ergó úgy találkozom a barátaimmal, hogy nincs a környezetükben két lábon járó, apró dumagép, akivel órákig lehet játszani, lehet neki mesélni, és nem azzal az érzéssel megyek haza, hogy milyen jó lenne nekem is egy, hanem annyival, hogy tökjót dumáltunk.
Fotó: pixabay.com
Valószínűleg igaza van. (Az anyáknak általában igazuk van.) Nem állítom (és korábban már írtam róla), hogy nincsenek olyan barátaim, ismerőseim, akik harmincpár évesen már bőven szülők, de a többség egyelőre gyermektelen. Most viszont fordul a tendencia. A Facebookon posztolt ultrahangképektől kezdve, a baráti titokmegosztásokon keresztül, az utcán elcsípett pocakos volt osztálytárs látványáig kezd kibontakozni a sor: a harmincpár éves nők kezdenek egyre többen gyermeket vállalni. És ez tökjó.
Bennem pedig – ahogy elkezdem számolni, hogy a környezetemben hány, lassan szülővé váló barát és ismerős és ismeretlen járkál – a korábbi irigykedés átfordul egy elfogódott vágyakozássá. Persze fenntartom, hogy a társadalmi nyomás így is, úgy is nagy a harmincévesen gyermeket (még) nem vállaló nőkön, de ezt a nyomást kezdi ellensúlyozni a közösséghez tartozni vágyás érzése. Nem, ez nem azt jelenti, hogy azért akarok gyereket, mert másnak is van, hanem mert hónapok elteltével az irigykedés már kézenfogva jár a “de jó neki!” felkiáltással.
Fotó: pixabay.com
Persze ez várható volt – most lehet bólogatni bölcsen. De az is igaz, hogy a korábbi, kimondott és leírt szavak akkor és ott voltak érvényesek. Nyilván lehetnének örökérvényűek is – ettől vagyunk mások -, de a döntés továbbra is mindenkinek a magánügye.
Szóval én most örülök. Nem annak, hogy végre nem vagyok gikszeres, mert másképp gondolkodom – mert ettől még nem vagyok gikszeres. Annak örülök, hogy nem érzem akkora társadalmi nyomásnak a kérdést. Azt hiszem, ezt hívják biológiának.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!
😉
Aha, egyre több a gyerekes. 🙂 Egyet én is tudok!