Te is utálod, amikor mások a telefonjukat nyomkodva, fel se nézve, kijelzőbe bújva közlekednek, miközben – a szó szoros értelmében – az orrukig se látnak, neked pedig kerülgetned kell őket? Figyeled, hogy csak lehajtott fejjel járnak, és direkt nem néznek fel? És azt látod, hogy közben mégis kinyílnak, és levetkőzik a tipikus magyar virtust – hogy vigyorognak és nevetnek, anélkül,hogy körbenéznének, ciki-e ez tőlük? Lehet, hogy a digitális, közösségi aktívkodás mégiscsak segít az emberi kapcsolatokon?
Az egész akkor jutott eszembe, amikor a minap a buszmegállóban elkezdtem hangosan – nincs mit szépíteni rajta – röhögni, mert egy barátom vicces képet küldött a gyerekéről. Önfeledten robbant ki belőlem a nevetés, és csak akkor ocsúdtam fel, hogy ezt legalább tizenpár ember végignézi, amikor valaki elkezdett velem (de inkább rajtam) nevetni. Kora tavaszi napsütésben álltunk a buszra várva, mindenki morcos volt, és bezárkózott a saját világába – egészen addig, amíg a hangos nevetés (én) valamiféle reakciót váltott ki (ők). De nem ez volt a lényeg. Leszálláskor összenéztem azzal, aki (ki)nevetett. Még mindig mosolygott. Rám, a vadidegenre.
Fotó: pixabay.com
Mi magyarok olyan furán vagyunk összerakva. Álarcok mögé bújva figyeljük a külvilág reakcióit, pontos pro és kontra érveket hozunk fel, hogy mit csináljunk nyilvánosan és mit ne, nem bőgünk, nem nevetünk, nem mosolygunk nyilvánosan – mert még félreértik. Nem mutatjuk meg magunkat, titkolózunk, mintha bárki is bele akarna látni a fejünkbe, hogy egy érzés kifejezésekor milyen gondolataink vannak. (És ha akar?)
Én néha egyébként tesztelek. Random rávigyorgok emberekre az utcán, hogy aztán tovább vigyoroghassak a reakcióikon. Köszönök a buszsofőrnek, mert talán örül neki, szép napot kívánok a boltban órák óta kasszázó pénztárosnak. Mosolygok is, mert én is utálom, ha más világfájdalommal az arcán áll meg velem szemben, mosolygok, mert a mosoly ragadós, és legalább megadjuk egymásnak az esélyt az örömre. (Ebben az esetben pedig tökmindegy, hogy azért örül, mert szimplán ütődöttnek néz – mondván, van, aki még nála is szerencsétlenebb, mert ütődött -, vagy éppen felismeri, hogy egy mosolyból erőt is meríthet.) Emlékszem, évekkel ezelőtt történt, amikor egy velem szemben jövő fiatal párra mosolyogtam – olyan szépek voltak. Visszamosolyogtak, aztán elkezdték egymást kérdezgetni: “Te ismerted?” Miért kell ismernem valakit azért, hogy ránevethessek?
Fotó: pixabay.com
Szóval van ez a telefonba bújás, hogy még véletlenül se kelljen kommunikálni egymással – az utcán, a rendelőben, a buszon, a vonaton, otthon – miközben mindenki rendkívül fontosnak érezheti magát: lám, ő elfoglalt, éppen fontos ügyeket intéz. Miközben csetel, klikkel, lájkol. De közben mosolyog, nevet.
Fotó: pixabay.com
Ma például, újfent az utcán, sürgős telefonnyomkodás közben, széles vigyorral a fejemen néztem fel arra, aki a zebránál átengedett. Normális esetben csak odaintek (volt gyerekszobám), hogy köszi, hogy kocsival nem ment át a nyakamon, és díjazom, hogy rémlik még valami a KRESZ-ből, de ma belevigyorogtam a szélvédőbe, ahonnan – csodák csodája – visszavigyorogtak rám. Azt a vigyort pedig egészen idáig hoztam, órákkal későbbig, amikor ezt a bejegyzést írom.
Vagyis az emberiség talán nem menthetetlen. És mivel egy-egy felnézéskor nem szánalmat, kukkolást, lesajnálást vagy éppen döbbenetet fedeznek fel mások arcán, talán, legközelebb megpróbálnak maguktól mosolyogni. Olyan dolgokon, mint a reggeli simogató napfény, a tavasz illata, egyszerű jó dolgok, amitől akaratlanul is mosoly húzódik az arcra. Ha hagyják. És miért ne hagynák? Egy mosolyban nincsen semmi – és mégis a legrövidebb út az emberekhez.
Fotó: pixabay.com
Soha nem gondoltam volna, hogy az okostelefonok elszigetelő hatásának szajkózásától egyszer eljutok a pozitív következtetésig. Mert ugye az okostelefon folyamatos nyomkodása közben nem is magunktól kezdünk el vigyorogni. Van ott egy, több ismerős vagy ismeretlen indikátor, amitől elkezd felfelé szaladni a száj, a szem körül kerekednek a nevetőráncok – minderre pedig emberek késztetnek, olyanok, akikre egyébként nem nézünk fel az utcán.
És ha holnap megpróbálnánk, egy mosollyal az arcunkon?
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet, oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is! És mosolyogj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: