Csak azért is beszólok!

Jól mulatok. Egy hazai divattervező oldalán megosztott, 4 ruhát mozaikszerűen mutató kép alatt sorakozó (és folyamatosan szaporodó) kommenteket olvasom. A felhívás pusztán annyi volt: “egy számot kérünk”. Nyilván a 4 fotó valamelyikét kellett tetszikelni. Erre valaki hozzászólt: 10. “Már mint 10 kiló kellene a modellre”. Óriási balhé keveredett belőle – persze virtuálisan. Én meg mulatok. Mert hogy a kommentelők most már egymást szidják.

Magyar szokás

Tipikus magyar szokás ez, ha valamivel nem értünk egyet, jól nekimegyünk a másiknak. Persze ezt a tevékenységet nem csak a virtuális közösségekben műveljük: az autóban, a boltban, sorban álláskor, jókedvünkben, depressziósan, ha mérgesek vagyunk, a buszon, az utcán, a főnökünk háta mögött, telefonon a beszélgetés bontásának pillanatában, fogak közt szűrve, nyílt térben jó hangosan. Egyszóval mindenhol. Tulajdonképpen mindegy is a helyszín, a lényeg, hogy beszólhassunk.

Sírva vigad a magyar – mindenki ismeri ezt a szállóigét, de a beszólásokra vonatkoztatva több tucatot lehetne felsorolni. (Jöhet a másik tehene, a szomszéd rétje is – de nem kívánok most szólásokról és közmondásokról értekezni.) A lényeg, hogy ha valami nem tetszik, a másik véleményének puszta meghallgatásáig se jussunk el, csak jól beszólhassunk neki. (Magyaros átiratban valami ilyesmi lehet a szólásszabadság. Nem csoda, hogy küzdünk vele.) Szóval beszólunk. Ki kinézetért, ki magatartásért, ki más gondolkodásért, ki féltékenységből, ki féltésből, ki rosszindulatból, néha jóból, de folyton beszólunk. (Valahol olvastam, hogy évente több mint 2400-szor, vagyis naponta legalább hatszor, azért ez már teljesítmény!)

A beszólás egyenlő a sértegetéssel

Tulajdonképpen nem is a beszólással van a baj. Én személy szerint imádok odamondogatni a szélvédő mögött jól bevédve a furán/hülyén/lassan/felelőtlenül vezető autóstársaknak. És olykor meggondolatlanul a hívás bontása után is. (Buktagyanús helyzet – nem mindig kapcsol szét azonnal a vonal. De ez nem egyedi, ugye?) De hogy sértegessek ismerős vagy vadidegen embereket csak azért, mert máshogy gondolkodnak, mint én, az kicsit fura helyzet.

Pedig az emberek így élik ki magukat. Egy-egy beszólásnál beleadnak apait-anyait, hogy vérig sérthessék a másikat – mintha ettől bármelyiküknek is változna a helyzete. Bár nem vagyok pszichológus, de arra tippelek, ilyenkor saját elnyomott helyzetüket próbálják kivetíteni a másikra. Vagy a kommunikációs készségük gyengeségeit próbálják így leplezni. Esetleg nem elég bátrak az adott helyzet normális, felnőtt módon történő rendezésére. Így aztán nekidurálják magukat, és beszólnak. Valami olyat, aminek köze sincs az adott helyzethez. Anyu, apu, további családtagok és a életre való képtelenséged természetesen szerepel benne.

A neten mindig könnyebb

Virtuálisan pedig pláne könnyebb beszólni. Nem kell senkivel szembe nézni, nem kell valódi (értsd 3D-s) konfliktusba keveredni, de nyugodtan lehet szidni, anyázni. Közben a vitatkozás kultúrája a béka feneke alá kerül, az egyet nem értés legegyszerűbb módja egy mocskolódás, egy ujjal mutogatás, egy cifra káromkodás. Így pedig tömegeket lehet megmozgatni. A második kattintás után ugyanis többségében már nem a vitát kirobbantó megjegyzés áll, hanem a verseny, ki tudja minél ügyesebben elküldeni a másikat a sunyiba. Közben pedig felsorakoznak a virtuális hadseregek, és fújtató szózáporba kezdenek.

Én meg nevetek. Beszólnék ám, de semmi értelme. Kapnék viszont zúduló kommentáradatot, személyeskedést és trollkodást. Vadidegenektől. Ettől pedig felmenne a vérnyomásom, felbosszantanám magam, és valószínűleg itthon is elkezdenék beszólogatni – mások hülyesége miatt. Úgyhogy inkább nevetek. Mert a 10-es szám választása jó humorra vall.

Fotók: pixabay.com

Hamarosan a párkapcsolatok beszólásairól is olvashatsz.

Ha tetszett a bejegyzés, gyere és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, vagy iratkozz fel a hírlevélre. Mondd el a véleményedet (szólj be bátran!), oszd meg a bejegyzést, ha tetszett a poszt, és olvasd el a többit is!