Ezért utálom a reggelt

Utálom a reggeleket. Nem, nem csak azért, mert újra csörög az óra. Nem azért, mert a legszebb álmomba kiabál a vekker, nem azért, mert pont megvan a legkényelmesebb hely, nem azért, mert pont reggel 6-kor simogat kedvesen a takaró, pont most a legpuhább, pont most a legjobb. Nem ezért. Hanem mert amint kiteszem a lábam a nagyvilágba, már ömlik is be, megállíthatatlanul a szürkeség, a vállvonogatás, a rossz kedv, minden, ami negatív.

Én szeretem a reggeleket. Akkor is szeretem, amikor még nem látok, amikor félsüketen tapogatózok a kávé után, amikor még bánt a napsütés első sugara. Akkor is szeretem, ha esik az eső, ha lustán kopog az ereszen, ha dühösen ébreszt a redőnyt rángatva a szél, akkor is, ha sűrű pelyhekben hullik a hó, ha latyakba olvadt minden, ha éppen szürkeség van vagy ragyogó napsütés. Szeretem a reggelt, mert új nap indul. Új kalanddal, új történetekkel, de főleg az új nap miatt: örülök, hogy élek, örülök, hogy lélegzem, örülök, hogy szépek a színek, hogy jók az illatok, hogy kezdődik egy újabb nap.

Ez az öröm egészen az első hír elolvasásáig tart. Egészen pontosan addig, amíg a szorgos társadalmi építőkőként fizikailag a virtuális térbe nem csatlakozom. Mert onnan aztán folyik minden, kérve és kéretlenül, pozitív és negatív, de főleg negatív. És most nem (csak) a bejegyzésekre gondolok a Facebookon.

Fotó: pixabay.com

Elég volt! Elég volt, hogy nap mint nap csak arról kell értesülnöm, mi nem működik. Elég volt, hogy a nem (jól) működő egészségügyről, szociális szolgáltatásokról, az állandó kivándorlásról, a gazdasági szárnyalásról vagy mélyrepülésről olvasok, hogy a hír hír hátán maximum a vérnyomásomat emeli! Elég volt! Elég, hogy harmincévesen nap mint nap azzal a gondolattal kezdem a napot, most már tényleg indulni kéne innen, elég, hogy sehol nem kerülhető ki a politika, elég, hogy közben lelkiismeretfurdalást érzek, mert nem akarok én innen menni sehova, elég, hogy minden nap elcsesződik már reggel.

Elég, hogy reggel nem mosolyog senki! Elég, hogy hogy nem szólnak, nem köszönnek, csak fejüket a nyakukba húzva megbújnak az emberek, elég, hogy mindenkinek minden fáj. Elég, hogy már reggel szégyellnem kell magam az egész napért, elég, hogy nem lehet egyszer sem nagy levegővel kezdeni! Elég, hogy szürke minden, elég, hogy szürke mindenki! Elég!

Fotó: pixabay.com

Nem kérem, hogy csak pozitívat kapjak. Még csak azt se, hogy csak igazat. Lehetetlen küldetés, nekem pedig nem célom a lehetetlen hajkurászása nap mint nap. Csak jó reggelt akarok. Nem elsüllyedni a hétköznapok bűzös mocskába, nem sötét lyukban keresgélő száműzöttként, lehangolva üldögélni órákon keresztül. És nem akarom azt a  sok elkámpicsorodott arcot látni az utcán, a téren, a buszon, a járdán, az autóban, a … mindenhol. Jó reggelt akarok! Azt akarom, hogy más is szeresse, hogy ma is felkelt a nap. Hogy örüljön végre, hogy él!