Tegye fel a kezét az, de őszintén, aki szokott “csak úgy” elindulni, hogy körbenézzen, hol lakik. Nem csak a megszokott utcákat járni, munkába és munkából rohanni, hanem igazán körbenézni. Az utcákon, az épületek között. Megcsodálni a kerület, a város vagy épp a városrész szépségeit. Netán bemerészkedni olyan területekre, ahol semmi dolga, csak megnézni magának, hol lakik. Belefeledkezni a szépségbe, szájtátva nézni a semmiből kibújó új épületeket, meg-megállni az ismeretlen részek előtt.
Az történt ma, hogy az új menetrend bevezetése után felszálltam egy buszra, amiről csak sejtettem, hogy arrafelé megy, amerre az utam vezet. Majdnem bejött a számításom, leszámítva, hogy egyszer csak elkanyarodott velem az ismeretlenbe. Hazudnék, ha azt mondanám, fogalmam sincs, hol szálltam le, minden esetre meglepetten konstatáltam, hogy hosszú gyalogút vezet innen haza. Olyan utakon keresztül, ahol utoljára – ilyen formában – évekkel ezelőtt jártam.
Közben pedig az jutott eszembe, hányszor járunk-kelünk vakon a városban. Hányszor nem nézzük meg a felettünk magasodó épületek legfelsőbb emeleteit, a háztetőket, az ablakokat, a kapukat, a kilincseket, a redőnyöket, a háztáblákat. Emlékszem, még Budapestre jártam egyetemre, amikor B.-vel végigcsavarogtuk a várost. Gyalog. B. történelmet is hallgatott, minden épületről tudott hosszan mesélni, felelevenítette a múltat a zajos jelenben, és megtanította, hogy akár otthon, akár más országban, városban járok, megtanuljak felfelé is figyelni. (Nekem személy szerint az utcanévtáblák a heppem, de ez most más kérdés.)
És ahhoz, hogy az ember (lánya) szépséget lásson, nem feltétlenül kell külföldre utazni. A múlt századról árulkodó tekintélyes épületek, a hetvenes évek építkezési lázát felidéző egyen emeletesek, a városok zöld szíve, a parkok, a tópartok, a kis patakok felett átívelő hidak, a töredezett járdák, a már csak emlékeinkben élő utcafrontok – helyükön a csillogó, modern, csupa ablak házakkal, a kacagást idéző szökőkutak csobogása, a megújult és sokat szidott térkövekkel burkolt nagy terek, az óvárosi részek, a csendes kertvárosi utcák mind-mind szépségek. Akár ott élünk, akár nem. Akár tetszenek, akár nem. De a körülöttünk változó város részei, amit akár véletlenül, akár akarattal, de érdemes megcsodálni. Az ismert és ismeretlen utcákon pedig kell felfelé nézni. Mert a szépség az omladozó falak mögött is ott van, még ha nem is kapta még meg megérdemelt díszruháját.
