Nem emlékszem, hogy majdnem nyolcévesen úgy kezeltem-e a dolgokat, mintha mesehős lennék, de az biztos, hogy a hozzám közel állókra (szülőkre, nagyszülőkre, kedvenc tanárnénire, keresztapára stb.) úgy tekintettem, hogy vannak szuperképességeik. Akár a mesékben. Ma már nyilván árnyaltabb a kép, de az is biztos, hogy a mesék szerepe meghatározó volt a későbbi évekre is – gondolok itt olyan hétköznapi dolgokra, mint a gondolkodás, a kitartás és türelem fontossága, az alapvető értékrend. Mindezt nem szimpla eszmefuttatás miatt írom, hanem Fredrik Backman miatt, aki második könyvével, A nagymamám azt üzeni, bocs cíművel felidézte a gyermekkoromat.
Fredrik Backman egyébként svéd író, és remélhetőleg egyre ismerősebb a hazai könyvrajongók köreiben is. Egy csapásra híressé vált (először hazájában), amikor megjelent első regénye, Az ember, akit Ovenak hívtak című. Fantasztikus és mély történet, és nem túlzás, hogy sírva röhög az ember, amikor olvassa. Egy történet arról, hogyan számoljunk le az előítéleteinkkel, arról, hogy mindenkinek van múltja, és legfőképpen arról, hogy két ember között a legrövidebb út a szeretet. De erről a kötetről majd máskor.
Minden estre Ove története (és egy barátom ajánlása) megszavaztatta a bizalmat, hogy elolvassam A nagymamám azt üzeni, bocs című regényt is. Kicsit fura volt harmincévesen szörnyek és sárkányok birodalmában utazni újra, helyenként túl részletes és hosszú is volt ez a kaland, de ez ne tévesszen meg senkit, Backman könyve nem meseregény, hanem egy nagymama, és főleg az unokája története, tele a mindennapok kérdéseivel és problémáival, családi kapcsolatokkal és konfliktusokkal – mindez skandináv humorral fűszerezve.
Elsa, a könyv főszereplője majdnem nyolcéves, hihetetlenül talpraesett és bátor kislány, aki nem rest utánanézni a felnőttek által használt szavaknak, eseményeknek a wikipédián, ha már a nagyok kihagyják a magyarázatokból, mondván, még kicsi ehhez. Kicsi, de nem hülye. Ráadásul kiválóan tud helyesen írni – és az állandóan magával hordott filctollal ki is javítja hibákat (hol a lépcsőházi hirdetőn, hol a bolt kirakatán). Közben pedig teljesíti a nagymamája által rábízott feladatot, leveleket kézbesít, és szép lassan megküzd a sárkányokkal is.
A nagymamám azt üzeni, bocs tényleg visszanyúl az olvasó gyerekkorába. És túlzás nélkül állítom, hogy valós képet fest egy gyerek gondolkodásáról. Mert mit gondolhat egy majdnem nyolcéves, ha elveszíti a legjobb barátját? Mit gondolhat a pár hónap múlva születendő féltestvéréről, és elvált szülei új kapcsolatairól? Mit gondol a zsémbes szomszédról, az utálatosan viselkedő iskolatársairól, a felnőttek világáról? Backman szépen építi fel Elsa karakterét, a viselkedés és gondolkodás mögött húzódó pszichológiát, az olvasó pedig nem csak választ kap a fenti kérdésekre, de közelebb kerül a majdnem nyolcévesek mindennapjaihoz, a mesékhez, a saját gyerekkorához. És rájön, hogy ő maga is rendelkezik szuperképességekkel.
(Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs, Animus Kiadó, 2015.)