Őszintén örülnék, ha ez az egész április 1-jén látott volna napvilágot, ha kiderülne, hogy az egész csak kacsa. De lényegét tekintve teljesen mindegy, hogy viccnek szánták-e vagy sem, mert a szingliadó nem csak elképesztő ötlet, de még viccnek is rossz.
Komolyan, én mindent megértek. Megértem, hogy ösztönözni kellene a fiatalokat, hogy minél korábban vállaljanak gyereket, ösztönözni, hogy ha már vállalnak, vállaljanak többet. Ösztönözni, hogy a család ugyanolyan vagy még fontosabb szerepet kapjon az életükben, mint a munka, ösztönözni, hogy kössenek házasságot. Én tényleg megértem. És nem azért, mert túl a harmincon elégedetten dőlhetek hátra a házassági anyakönyvi kivonatommal a kezemben, hanem mert tényleg ösztönzésre van szükségünk, hogy merjük ezeket a dolgokat vállalni. Meg mondjuk egy partnerre, akivel össze akarjuk kötni az életünket.
Őszintén szeretném tudni, hogy akinek a gondolat felvetődött a fejében, nézett-e már körbe a társadalomban. Tudja-e, hogy egy fiatal hogy indul neki az életnek, és főleg mikor? A demográfiai, munkahelyi és a lakáspiacra vonatkozó statisztikákon túl kiment-e valaha beszélgetni az emberek közé? Tudja-e, hogy a középiskola után akár munkát vállal, akár továbbtanul az adott fiatal (és most tekintsünk el a segítő szülői háttértől, mert vannak bizony, akik mindezt még hírből sem ismerik), mennyi időbe telik, amíg minimum otthont teremt magának? Ahová viheti a férjét-feleségét, de talán szeretné előbb kipróbálni, milyen együtt élni, vagy éppen még szórakozni szeretne, mert széthajtotta a húszas éveit. Ja, hogy amire ez jó esetben bekövetkezik, már elmúlt harminc? Igen kérem, a 21. században nagy százalékban elmúlik harminc, amíg megállapodik. És ez nem csak rajta múlik.
Elmondtam már korábban is: nekem nincs bajom a család intézményével. Sőt, határozottan támogatom. Hiszek a családban, de talán ez annak is köszönhető, hogy olyan családban nőttem fel, ahol minden tudott patentul működni. De hányan vannak, akik azért nem akarnak házasodni, mert rossz példát láttak? Hányan, akik félnek a kötöttségektől? Hányan, akik még nem találták meg azt a férfit vagy nőt, akivel együtt akarnak és tudnak is élni? És hányan, akik megpróbálták, de nem sikerült? Vagy utóbbi kategóriára ez nem vonatkozik, ugye? Mert tulajdonképpen a nőtlen, hajadon, elvált, özvegy, kapcsolatban (bonyolult kapcsolatban) státusz közül melyik is tartozik a szinglibe? Akinek nincsen senkije? Vagy van, de erről nincs papírja? (A kapcsolódó gyerekkérdésre végképp nem térek ki.)
A szingliadó ötlete tulajdonképpen nem azért baromság, mert nem lehet kategorizálni. Emberek vagyunk, tudjuk, hogy mindent lehet. Hanem mert a magánszférának olyan szintű sértése, ahonnan – őszintén remélem – már nincs lejjebb. Arra gondolt-e már valaki, hogy a szinglik is kategorizálhatnának? És ezt nem azért írom, mert nő vagyok, és mert bátor házasként (jól bevédve) ki akarok állni a nem házasok, (papír nélkül) kapcsolatban élők vagy éppen egyedülállók mellett. Hanem mert az egész történet kezd hasonlítani az Állatfarmra.
